Megbaszod bazmeg, hogy két kilométerre állunk Zamárditól, így a Balatonsound péntek huszonegyedik órájában Kókusz, aki egy órával azelőtt öt kilométerre volt még, ebben a pontban nyilvánvaló, hogy az univerzum passzentosan tette rá az estére a fékszíjat, de ez majd csak akkor derül ki, amikor második órája ülök már a Balatonparton és az egyetlen szám, ami még most is visszacseng, az a Snoop-örök What’s My Name. Nyilván azért mentem le, hogy egyedül legyek végre és kikapcsolódjak több év után. A tizensokadik ismerősnél abbahagyom a számolást – miután az augusztusban beinduló új munkahelyem jövendő kollégáival összespannoltam a sokadik pálinkaházas találkozó alkalmával, lemondok a balatoni partyarcokkal kapcsolatos ingerekről, majd röviddel utána az illúziókról is. A Client lélekfacsaró, a magyar vicsorgós-oldalrágós partinépség nem érti a do you want to rock and rollt, a vízpart mellett üresség van és kipusztultság, indulás vissza Trentemollerre és csak apró csattanóképpen derül ki életem első stoppolásának harmadik percében, hogy voltaképpen az Anima Sound System fúvósa szállít be a Studiohoz, üdvözli Temesvári Balázst, utána meg már VIP-erkély, kék fény, mértéktelenül pozicionált szomszédébresztés. Négy kávé és két Burn után nem sokra emlékszem a fesztiválból, volt kihelyezett standja az I Love Sushinak, a Coca-Cola pultosai és az ott szóló zenék megkapják a maxpontszámot, a Zagar (yes) harmadik sorában ördögbotolókat tarkón kellett volna üvegezni, Hiperkarma Robira pedig csak rá kell nézni ahhoz, hogy fejben összeállítsd egy vizsgaidőszaki hobbipatika kéthavi bevásárlólistáját. Apró emlékkép follows next.