Egyes gazdasági elemzők az új ázsiai kistigrist olyan nemzet kloákájából várják, akik egészen addig nem voltak hajlandóak kilépni az űrbe, amíg nem tudták legyártani a zérógében is harapható erjesztett, csípős káposztát. Ami felmelegítve, előre szólok, olyan ízű és illatú, mint egy régóta hanyagolt jómellű negyvenes felsővezető asszony. Nejlonharisnyában. Dél-Koreáról beszélünk, egyértelműen: parkolókamerás KIA, Wonderful Days, kimcsifagylalt, tévében közvetített Starcraft-meccsek, Seo Taiji, örökwifi meg az Oldboy, ebből pár Red Bull után már össze is rakhattuk, miért a szöuli popkulturális holdudvar az új Tokió. Rövid válasz: mert kellően messze van.

A májusi Mondóban megjelent cikkem arról, hogy savat köpök Korea teljességéről, nem alszok, de sikeresen kitiltatom magam onnan, hogy soha ne láthassak embereket, akik a kimcsinek külön hűtőt vesznek és zergekre kapcsolnak át, ha túlságosan sokáig tartják az ujjukat a távkapcsolón. Style over substance meg vicces kulcsszavak, szevasztok.

Mi a két legnagyobb vonzerő az ázsiai popkultúráról készített újságokban? – teszem fel a kérdést a BME hallgatóinak. Exkluzív, különleges, a nyugati gondolkodástól teljesen eltérő anyagokról van szó, ez az egyik. A szájuk, mindenkié, akkor nyílik viszont sötét, kerek, távolról is jól látható óóóbazmegre, amikor hozzáteszem: és mivel ezek az országok nagyon messze vannak, gyakorlatilag bármit leírhattok, nagyon kevesen fognak utánanézni. Úgyis a lustaság tartja össze a világot. A téma innentől kezdve már inkább az, hogy az oknyomozó újságírás hogyan csorbul vagy nem csorbul ki az emberek lustaságán és érdektelenségén, ami viszont Dél-Koreát illeti, őket még nem derítettük fel annyira, mint Japánt. Ha azt mondom, a kínai fehércsempés, hidegen visszhangzó fürdőszobákban rögzített fétistechno, a Zaliva-D adja a belépőpontot Pekingbe, az valahol még izgalmasan is hangzik, de Japán esetében már nehezen fognak nekünk újat mutatni. A Mondo olvasóinak legalábbis.

Dél-Korea az új Japán, az új trend, a new black, ez terjed egy ideje, a Google Trends szerint az elmúlt öt évben mégis átlag három és félszer több anyag jött ki Japánról, mint a két Koreáról együtt. A két országot jelző grafikon együtt emelkedik és süllyed, metszeni nem metszik egymást sehol. A vicc kedvéért bedobtam Vietnamot is, 30 százalékkal több anyag jött ki róluk Koreához képest, itt folyamatot teszek az időtlen narratívába, kimegyek az erkélyre és Terence McKenna hangján fajdkodok a főszerkesztő témafelvetéseiről addig, amíg le nem terítenek altatóval. Egy nemalvásverseny harmincsokadik órájában írom ezt. Amúgy.

Ez egy szinten lenne méltóságban az AFP hírügynökség áprilisi értesüléseivel, miszerint Kim-Dzsong-Ilból divatdiktátor lett a hetvenes évek siralomszürke aggro-blingjével, az elvárthoz képest jó negyven évvel később. Az erről megkérdezett francia divatszakértő nem adta nevét véleményéhez, miszerint az államfő divatgolyója egyedi, korábban nem tapasztalt jelenség a világtörténelemben – ha esetleg fiatal olvasó lennél és titokban zavar, hogy nem érted, hogy a közszereplők igazából mit mondanak a tévében, amikor udvariasan beszélnek, ez a mondat azt jelenti: a divatszakértő nem létezik. Ha mégis létezik, eltörték a kezét, majd megfenyegették: először makkba, majd fejbe lövik agyon, ha rossz véleményt mer írni. Ezzel a bekezdéssel biztosítottam magamnak, hogy soha nem engednek be Koreába, ma sem fekszem le eredménytelenül.

Ha a technológia oldaláról nézem, Dél-Korea egészen jól halad, mobil- és DAP-kultúrában több éve éljátékosok, sok helyen koreai mp3-lejátszót javasolnak neked, ha nem akarod a kezedbe venni a Sátán segglyukából kihúzott iTunest, amitől tényleg szőrös lesz a tenyered és rosszul fogsz látni, a gyerekeid pedig debilek lesznek. De továbbszaladtam. A világ egyik fő digitálislefedettségű metropoliszát láthatjuk Szöulban, akik Oroszországgal űrpartnerek, a japánokat froclizzák robotikában folyamatosan és még egy nemzetileg megvetett őrült tudósuk is van (Hwang Woo-sukról van szó), akit 2002-ben illegálisan klónoztak kutyákat, ki is múltak mind. 2002 nemcsak emiatt dicső év Dél-Koreában: ekkor szikráznak fel a melodramatikus, esővel, árulással és neonhangullal teli koreai hard SF filmek: a 2009 Lost Memories után három erősebb darab születik (Save the Green Planet!, Wonderful Days és a Blade Runner-utánérzéstől több helyen is érezhetően szagló Natural City), itt a múzsa kivonul a színtérről, 2006-ban a korai MTV-rajzfilmekhez méltóan tér vissza: az Achi-wa Ssipak története szerint az energiaforrások megújítására tett kísérletek sorban bedőltek, így az emberi ürülék lett a legjobb nafta, a világ polgárai pedig egyesülnek és ánuszba telepített egyedi mérőrendszert kapnak, jó telepítést meg jutalmat, de ezt majd már mindenki magának.

Az „új Japán” mém 2006 körül pusztít amúgy a neten, amikor Amerika körülnéz és azt látja, hogy más kontinenseken sem postagalamboznak, a Japán meg a modern felcserélhetősége meg aranyos stilisztikai bravúr, öt percig – egy metropoliszból sosem nézed ki, hogy nem törekszik az automatizált rendszerekre, az integrációra meg a fogyasztói kultúrára, ha nem Afganisztán vagy Zimbabwe az új Japán, akkor egészen rossz lóra fogadott mindenki, bár ha belegondolok, hogy a kimcsihez minden háztartásban külön hűtő van, egészen izgalmas félbarbár szociális szokásokat lehet ebből visszafejteni. Ami meg a tökéletesen rejtekfóliázott Észak-Koreát illeti, üsse be mindenki gyorsan, hogy „north korea google earth” és kapja le gyorsan a letölthető bővítményt – több éves munka eredménye az a térkép, ami a fontos landmarkokat tartalmazza, turistáknak és kémeknek egyaránt. Közösségi pultalatti munkamegosztás és nemzeti titkok blogokon való sharelése, na ez már inkább new black. Azóta három év eltelt, a pesti ukrán piacon meg három hónap alatt kikelő embriót tudsz cserélni két kisebb üveg uborkáért, mennyire megváltozott már a világ.