Tavasz van. Tudom, mert végre centipontosan lőhetem be a kosárméreteket a romkocsmákban, a város felett enyhén orrfacsaróan terjeng a márciusi dugás fülledt, meleg szaga, a lányokból elmúlik a savanyúság és háztetőig csap a vigyorkeltő albuminbűz, ahol okkult figurákkal díszített netbookkal ülök és még egy jó ideig azt firtatom, hogy miért örülnék jobban egy féltucatnyi hőkövető marokkőnek, mint egy két és fél kilométerig is gond nélkül elhordó McMillan TAC-50-nek, aztán elrángatnak inni, én meg hagyom magam, de ezt majd beküldöm a traumatológiáról. Most zenélek inkább, fejben.

A márciusi Mondo magazin gonzója a slágeripar jövőjéről, Hatsune Mikuról és társairól, virtuális énekesekről meg az autotune-pluginekről. Ugyan nem teljesen könnyen és gyorsan fogyasztható, de rózsaszín designba helyezték, úgyhogy már ezért megéri elolvasni.

Huszonsok inchen terpeszkedik el előttem Hitomi Yoshizawa sokszínű taréjjal meg Rika Ishikawa kék frufruval, sokadik generációs Morning Musume-lányokról beszélünk, a japán popipar szűzkurvagyártó gépezetének éppen-valahanyadik klónjairól, akikből kettőt a h.NAOTO divatcég tett össze egy projekt erejéig. A hAngry & Angry elemeit a kozmosz, a boldog macskák meg a jellegzetesen japán europop adja, kellemesen dekadens lányok, mégsem robban semmilyen illusztris erekció, mert minden dagadó hormont elsöpör a sales promotion szaga, színhasználatot figyelünk, piackutatási elemzéseket, subliminal üzeneteket. Megszokottan fülbemászó a Top Secret slágerszáma, nem is kell utánanéznem, hogy ugye három perc és háromharminc között van-e, mert nyilván, a dallamvezetés meg legalább annyira ismerős, mint a szerkezet, szórakozottan firkálok telefonbeszélgetés közben egy illusztrációt, mérleg bal felén robbantott hajú zeneszerző zongorával, a jobb felén egy gomb három checkboxxal és sok dollárjellel, mert ma kellemetlenül egyértelmű vagyok.

Amennyire veszélyes a túlzás meg az általánosítás, annyira illusztratív is: a szórakoztatóipar elektronikus tánczenéje a kilencvenes évek közepén elvesztette a tavaszi kreatív nemződühöt (natessék) és megmaradt belőle a fájdalmasan vegytiszta matematika, az egyszerű fogyasztású slágerek ugyanis egyszerűen összerakhatóak, azok egyszerűen leképzhetőek és hiába mondja nekünk bárki, hogy producerek meg mastering engineerek kellenek ahhoz, hogy igazi ROCK szülessen a demónkból, egy erős algoritmussal legyártod a kereskedelmi tévék következő két hétben robogó slágerét, a világ rosszabb felét ehhez az adja, hogy sokaknak ez még 2010-ben is újdonság. Nem meglepő, hogy a warezszcéna nem dobta még hálóra a major lemezkiadók slágergyártó szoftverét. Nem is kell, sufnituninggal is megy minden, tízperces oktatóvideót nézek, amiben Lady Gaga egyik régi slágerét gyártja újra unatkozó tinédzser, hangról hangra, hangszínről hangszínre. Figyeled a szám felépítését, mintát keresel, mintát találsz, sóhajtasz, kortykávé, azt mondod, fizesse az állam a jazz-zenészek meg a rockerek képzését, a közhelytechnora elég lesz egy titkos, nagyon drága plugin is, Blümchent meg a T.A.T.U.-t is fiúk írták és csillogó szemű lányok adták el, ez a tinédzserekre épült kiadóvállalatok titka.

Emlékszem, 2007 szeptemberében írok először Hatsune Mikuról, a zöld hajú japán petiteről, aki 158 centi és 42 kiló, 16 éves és aktívan használja az elsősorban japán zenei szakma, gondoljon mindenki stúdiókábellel sarokbakötött, néha odavetett hamburgermaradékkal etetett poplolitára, mielőtt kiderül, hogy csak a Yamaha invenciózus szoftvercsomagjáról beszélünk, annak is az egyik hangjáról. A Vocaloid 2 platform újabb hangjai meg megoldásai meg elgondolkodtatnak bárkit, aki ért egy kicsit a zenéhez, hogy öt év múlva vajon hol tartunk, az átlagosabb női vokáloknál, ha jól megkeverik, nem feltétlenül fogod megmondani, hogy gépi torokból jött-e (negyven év kell még ahhoz, hogy szex közben se tudjuk megkülönböztetni a gépi torkot az igazitól, azt mondják), két éve egy magát megnevezni nem akaró, igazságügy környékén mozgó szakértő azt magyarázza nekem, hogy egy ember hangján pontosan hallatszik, hogy milyen drogot szedett, mert “az is csak egy adatbázis meg matematika”, a magát kellető csajhang is csak számhalmaz, csak a glissando hangozzon természetesnek. Egy morcosabb death metal vokálhoz mezőgazdászok és stúdiótechnikusok ötperces versenyeket indíthatnak, hogy melyikük tudja jobban rekonstruálni a Cannibal Corpse magzatízű zenéjét, ma már a tilláromhaj-tündértechno sem más, olyan ez, mint a Patyomkin-falvak, csak zenében, annyira ül a produktum első ismerkedésre, hogy nem fogsz mögé nézni egy pillanatig sem.

Hiába gyártja Japán a szubmisszív robotlányhangokat egymás után, a nyugat több babért arat az embermentes zenével (amihez extra ízt ad az, hogy tucatnyi olasz kiadó gyártja vissza a szigetorszgának a eurobeatet): Hatsune Miku és társnői (Kagamine Rin, Megurine Laku, Kaai Yuki és még sokan mások) hangját chiptune/8bit/vocal trance bázisokra fektetik bedroom zenészek százai, az algoritmikus zenegyártást pedig Brian Eno magyarázza el neked iPhonera írva, igaz, nem szombat esti technoalapot tesz a bal heréd mellé zsebmélységbe, hanem szinesztéziát, felhőket, esőcseppeket idéző színfoltokat meg zongorafutamokat, amivel garantáltan be tudsz vágódni (kérdés, hova), Eno mindenesetre három különböző ötletével (Bloom, Air, Trope) gyakorlatilag újraírja meg át is értelmezi a stílusteremtő Music for Airports albumot. Ugyanezt csinálják trükkös németek, majd nemzetköziek – a szintén iPhone-ra fejlesztett RjDj alkalmazások a valóságból kihúzott hangmintákat illesztik be zenébe vagy illesztik őket össze zenévé, nekik sikerült a világ összes LSD-teszterének kollektív élményét összegyűjteni az Echolon modulban: ha valakinek megmutatod és visszaretten, tudod, hogy flashbacket adtál neki, rosszat, vízválasztó ez is, mint a sybian. A lényeg: a remixkultúrából átmentünk mashupkultúrába, onnan meg észrevétlenül folyunk át reaktívkultúrába, mások szerint nootropiktársadalom leszünk és nem a zenék számítanak majd, hanem a drogok, amiktől okosak leszünk.

Ha mindezt háromszor visszaolvastad és megütött az a gondolat, hogy a lemezgyártó cégek tényleg gombnyomásra gyártanak slágereket, a szerkesztőség gratulál és szintén gombnyomásra gyártott szőke, ukrán, felfújt szájú klónnatasákat küld majd neked, hajtogatva. Mi feldobtuk a labdát, ha a kritikus harmadik cikk nem jelenik meg a sorozatban, igazunk volt: tényleg van olyan szoftver, amin az egyik kapcsoló Rick Astley, Lady Gaga és a Bear Force között állít stílusjegyeket, egy tekerővel az érzelmességet tudjuk Eros Ramazottitól tekerni a fagyos tundrán keresztül tovaszálló varjumetálig, az igét itt mindenki magának, a véletlenszerű, de mégis nagyon ismerős dalszöveget köpő modult pedig mindannyian ismerjük, én a németből tanultam anno, minden, ami delfin, tinédzserkori szerelem és Mark’Oh hörst du mich, ich bin Droste bunkertechno, az megvolt, érettségiztem is belőle egy jobb múltban. Leporolom magam, a posta még mindig nem hozta meg a hőkövető marokköveket, ha a lényeget mindenki megértette, a következő órán dolgozatot írunk belőle, addig olvassatok 4chant, ha úgy gondoljátok, a világnak elveszett az összes méltósága, pontosan így is van.