2010mondocoverKlausztrofób, intelligens és állatbarát. Két dolgot mondhatsz erre: zavarbaejtő vagy japán, mindkettőt kipipálhatod, továbbmehetünk. Yamada Masaki 2004-ben publikálja regényét, az Innocence: After the Long Goodbye-t, ami hálás részét alkotja annak a ragyogó és kaotikus egésznek, ami a Ghost in the Shell univerzum egyszerűre és fényesre polírozott, agyhackerekkel és külpolitikai villongásokal teli világát böffenti át egy metafizikus, érthetetlen, de ugyanakkor gyönyörű valamivé. A könyv az Innocence anime előzményeként szolgál (Batou elveszett kutyáját, értsd, addig sem létező emberségének utolsó elveszett szikráját keresi, hogy Twitterre optimalizált maradjak), teljesen ellent is mond minkettő a manga techszleng-orgiájának, cselekményének és annak, hogy változatlanul a jómellű-kékhajú Motoko a főszereplő (csak éppen Aramaki és nem Kusanagi, de legalább családban marad). Ha láttad az európai cyberpunk vízválasztóját, a Gibsonból rendezett New Rose Hotelt, tudod: szomorú hangulatból, dekadens lányból, vécében lerendezett dealből, kék fény alatti gruppenből meg okostelefonból lerendezheted a jövőt, ilyen sokelemes fazetta lett az After the Long Goodbyeból is, csak itt természetesen jön mindaz, amiért a dilettánsok hada huszonöt éve vérzik el az LSD-mámorban, mégse jön nekik össze. Yamada természetellenesen szenvtelenül magyarázza a cyberagy felépítését, jó színházi rendezőként építkezik: ami megjelenik, az szimbólum, szerepe van és több tíz oldallal később köszön vissza, minden kutya, minden takarításra, szexre, telepresencere termesztett robot emberibb az embernél, te pedig szomorú árvaként dobod a könyvet a sarokba, konstatálod, hogy először rendelsz úgy könyvet az Amazonról, hogy nem olvasol utána, mégse bánod meg, szívtelen vagy és magányos, szomorú a jövő, te pedig jegyet veszel a maglevig Budapestről, csak oda.

2010.01 – Ghost in the Shell, 4chan, ball-jointed dollok meg amit még nem szégyellnek: szívmelengetővel indítja az új évezredet (ha jól számolom, új jön) a Mondo magazin.