Hat éve írtam egy könyvet (”könyvet”), elmentettem és úgyhagytam, néha kipostoltam belőle részeket, aztán kitöröltem őket, hadd maradjon exkluzív az élmény. Most elővettem, kiporolom és felrakom ide anélkül, hogy kiadnám, ha nem tudok jobbat írni ennél, meg is érdemlem. A nyolcadik részben: miért jók az alpha blending szentjei, hogyan karoljuk fel az amnéziásokat és hogyan itassunk három hétig állni hagyott tejet a céges megrendelőkkel. Ez egy ilyen nap ma, enjoy. (On the pic: Porphyria, photo by Reagan Lam.)

“Flesh of my flesh
And mind of my mind
Two of a kind but one won’t survive
My images reflect in the enemies eye
And his images reflect in mine the same time”
(Mos Def – I Against I)

Takarékra húzott eseményhorizont. DMG-666, így néznék most ki, ha részvényárfolyam lennék, aki megvett, adjon el. Jó ideje vörösben játszik a világ a szemeim előtt, pedig a látómezőben felhalmozott kéjtárgyak átlagolt színértéke a szürke felé mozog, ilyen szürke útvonalakat vágtak a Radical Rhythms gabbái is az állományba, megalkuvás nélkül szteppelve végig a 24/7-et, a megalkuvás halál, mondj nemet vagy mondj igent, de ha tudsz, inkább nemet mondj. Büdös, de zamatos szociális alapegység, emésztésserkentő, reggel kettőt, mellé három mailbox, egy ICQ, gyakran néggyé fajuló két IRC-csatorna, öt portál, térdelek az alpha blending szentjének, hogy egymásra tolt áttetsző ablakok fornikációs tömkelegében élhetem az életem. (Itt egyszer olyat írtam, hogy belevetéltek egy hulladéktárolóba és utána is köptök, de ezt már nem értem, Angyalföldön mindig dühösebb volt az élet.)

Right here’s where the end gon’ start at. Konflict. Kontakt. Kombat. Túlélési ösztön nulla egész töredék, szimpátiakvóciens nem jellemző. Irigylek egy bloggert, hogy képes tökéletesen felhabzó módon előadni a kesergő mindennapokat, ujjongok, ha meglátom a betű-szám kombinációt, ami az övé. Szlenget találtam, minden feeling, a hangulat, a kedv, az emberek, az évek, az ételek, italok, események, vérontások, a háziállatok mind-mind feelingek lesznek. Legalább elérjük azt, hogy az amnéziások is könnyedén megértethessék magukat velünk. A sors iróniája, chatlineon az aktuális nyelv csatornái úgy némulnak el, mintha mindenki lehántotta volna az ujjait, hogy anyu most hozott újakat a szervbankból, aztán kiderül, hogy heh, mégse, a régi ujjak vak kukacokként ágyazzák magukat bele vagy a szemetesbe, vagy a legközelebbi élőlénybe. Revelációk sülnek el egy csatornán, ahol kivétel nélkül senki sem figyel (mert alszik vagy away), én sem. Van ez így, online az ember elveszíti a társasérzéket, miszerint a partnerednek is van élete, egyesek megsértődnek azon, ha nem válaszolsz azonnal. Igazi profi metonímiák születnek ilyenkor, úgy kiabálnak a szalmaidegzetű ifjak, mint a vakok, ITT VAGY? HOL VAGY?, mintha a libidójuk múlna rajta. If you’re a combat bitch, you’d better be up. A letöltési mintázataim mindenesetre tökéletes pszichogiai és szexuális profilt adnak rólam, tudom, hogy tudják, hogy tudom, hogy logolnak.

Feszes corporate köcsögök voltak, hosszú évek polírozott rutinjával pillangókönnyeddé edzett háromujjal kapaszkodtak a nyakkendőbe, amikor erkölcstelenséget emlegettünk, spywaret, öngóllal ötvözött hitelrontást. Online hacker wannabe community? Nem éppen bizalomalapú szindikátus, mondták, miközben a háromujj pókot játszott az izzadt nyakkendőcsomón, nemhiába tekertük fel gondoskodó apai előrelátással az irodai légkondit, sugározzuk a meleget, egyétek.

Olyan lesz, mint a Redcode, elkülönített aréna van a létezésre, virtual machineja lesz mindenkinek a saját gépén, ide lehet majd betörni. Görcsöltünk az erőfeszítéstôl, hogy ne unjuk el magunkat, büszkék voltunk Cathre, aki a Powerpointos “mi is a hacker?”-prezentáció első grafikonjánál habos-íveset hányt a szemetes irányába, majd ketten kicipelték. Irigyeltük is, nem kell briefingre jönnie pár napig. A vicc csak az, hogy ebben lesz exploit, amit kihasználva a userek rendszere ténylegesen törhető és átjárható lesz. A corporate delegátus egy nagy közös arca felragyogott a narcisztikus humor fényében, mi egytől egyig méretes négerfaszláncot vizualizáltunk a szájukba. Nagy, súlyos mérettel. Kérdésünkre, hogy ezt esetleg nem egy EXPLOIT feliratú gombbal kéne-e a játékosok figyelmébe ajánlanunk, csak annyit mondtak: a szerdai videokonferencián erről is beszélünk.

Heti háromszor-huszonnégyezés vazopresszin és meszkalin három-kettő keverékén, a spermától és verejtéktől megfogta a hexasárga a matracot, ami egyszerre volt ágy, kéjlak, ebédlőasztal, tárgyaló valamint fundamentum a geodéziai hajnalokba nyúló brainstormokhoz. Ezt ajánlották fel, miközben undortól bezöldült arccal meredtek a milkmatchelő újoncaikra. Milkmatch: három meccs a q1dm4 q3ba átforgatott verzióján, a vesztes egy isteneset kortyol a három hete állni hagyott, kétes állagú tejből. Egy játékstudióban a motiváció és a kreatív szadizmus aljnövényzete hamar kihajt és gyomként ott is marad a falakban, a fiókokban, a szemüvegek csavarjai mögött. Fogadtunk velük, ha milkmatchben az ő legerősebb gamerjeik háromszor megverik a mi leggyengébb takarítóinkat, megcsináljuk az exploitot, eladjuk a lelkünket drogért meg gecimentes lepedőért. A legerősebb gamerből csak a fekete pamut csuklószorító maradt meg Romero rádolgozott aláírásával meg az új generációs, intelligens fénykezelésű Oakley, ennyit is ért. A leggyengébb takarítónk leült, Azerbajdzsánból jött, fényvisszaverő ezüst-vörös tübetejka volt rajta, a pupillájára meg ráégett a konzol, annyiszor eszközölt manuális beállításokat. Három-nullára verte az Oakley mögött a huszonnégyet vicsorogtató corporate srácot, kétszer, ráadásul. Maradt a matrac, drogok nélkül, a pepperonis pizza meg az alkoholmentes sör, ami egy Arizona mellől eresztett génmutált medve vizeletével összehasonlítva… értitek.