Hat éve írtam egy könyvet (”könyvet”), elmentettem és úgyhagytam, néha kipostoltam belőle részeket, aztán kitöröltem őket, hadd maradjon exkluzív az élmény. Most elővettem, kiporolom és felrakom ide anélkül, hogy kiadnám, ha nem tudok jobbat írni ennél, meg is érdemlem. A hetedik rész véletlenszerű válogatás, több korábbi fejezetből, amiben nincsen sisakrostély, nem recézünk falat tányérokkal és a birtoklás nem büntetés, pedig így indult egy hosszú bekezdés. Ez az öncenzúra napja ma, enjoy.

“Jerry Lee Lewis was the devil,
Jesus was an architect, previous to his career as a prophet,
all of a sudden I found myself in love with the world
so there was only one thing that I could do,
was ding-a-ding dang my dang-a-long ling-long.”
(Ministry – Jesus Built My Hotrod)

Nemtom, Gibson, miért beszélsz háztetőkön megélt rózsaszín geodéziai hajnalokról, amikor az egész kóceráj kiábrándítóan acélszürke. A rózsaszín itt egyenlő azzal, hogy boldog vagyok, basszatok meg, hátha elmúlik, itt equals Budapest, 2001, 56k homeland, bolond lányok futkorásznak az utcán a hóban, valószínűleg nem azért, hogy rózsaszín tüllben verjék őket telibe egy Ladának támaszkodva, bár manapság ha bárkiből bármit kinézünk, csalódni már nem igazán fogunk, csak a dogging nem került még be a blikkmédia köztudattalanjába.

Ilyen környezetben lenne jó filmet gyártani, ezek a mi végnapjaink, mint a Kolorlokál, csak nem Quakezünk (már aki) és nem fekvőzünk (már aki). A kávé stimmel, univerzális stimuláns, barna srácok pogóznak az érfalamban, néha érzem is, néha csak odaképzelem őket. Ezer év gyapottiloló fájdalma is az érfalakban swingel, készüljetek rá, bölcsészképzések irigyelnék meg. Ez nem fog szerepelni a filmben, bár szólhatna koffeintúltengésben szenvedő fiúk és lányok szociális érzékenységéről, apakávéval jó, apakávénélkül rossz, életkávéval elviselhető, életkávénélkül mindless drag, brazilok bejelentik, hogy egy üzbég (mondjuk) hiperelit kommandó dezintegrálta a kávéültetvényeket, a fiú meg a lány pedig kávébabokat nyalogatva spricceli ki a vért ütőérből falra, a lefolyó vér pedig kiadja Brazília térképét, különös tekintettel a kávéültetvények locationjére, az azt jelképező vérrögöt le se lehet törölni a falról, soha. Ez olyan lenne, mint az inverz Chocolate, nem lenne profi színész, nem lennének benne szép helyek, semmi szép és jó nem lenne benne, közelítené ánusz felé a japán nihil-scifit.

Pedig már a zenéket is kiválasztottuk hozzá, sok-sok embertelen, lélektelen, slágertelen hatpercest, Hypnoskull, Ah Cama-Sotz, B-Ton-K, C-Drone Defect, Download, Feindflug, Fracture, Imminent Starvation meg Imperative Reaction, a végére meg egy kakukktojás, a Toi Doi, akik goát ígyelnek. Tavaly ilyenkor vágták a fejemhez, hogy shiva goa, mint olyan, létezik, de egészen azóta nem magyarázták meg, mire is gondoltak, örök tudatlanságban lettem hagyva. Azóta azért rájöttem, a shiva goa nem egyenlő a Grállal, ő is csak át akart verni, mindegyik hazudik. Lehet, hogy Withering ezért utazott el, itthagy minket teljes egy hónapig, nem lesz broadband leech, nem lesz semmi. Utazás, hó, blowjob. Softdrink. Ideális.

Mondok jobbat, fogjuk fel az AIDSet adathalmaznak, hiszen ha harapdálja a DNSt, van benne adat, amivel le is tudja azt harcolni. Ha adat, lejátszható. Bármi lejátszható zeneként, csak egy kellôképpen szabadelvû player meg egy kellôképpen nemsajnált-nemóvott hangfal kell hozzá, a tesztszignált csak kb. egy óráig bírják a középkategóriás hangfalak, talán Isten hangja szól majd a HIVbôl, talán nem. A kérdés, a kérdés csak az, a RIAA levédené a pestist, ha megtehetné?

A tehetetlenség íze szürke, rohadt férgek tekergőznek ki a freccsenése nyomán, vadvörös cseppeket hagy a röppályán az adrenalin a pillanatba dermedve. A tehetetlenség ízét nem törli ki a terminál, öt zöld LED, hat, ha hunyorítok, a lényegen viszont ez mit sem változtat. Ki kell futni a zónába, rohanni egyet, üresjáratot adni mindennek, betonba köpülni a huszonegyedik századi szubkultúrák örökigazságát, vagy legyen nagyon jó, vagy legyen nagyon szar, de most. Irigylem Hakkuh kamarádot, ő tudja, miért. Ha félreteszed a terminált és szemekre ébredsz a HUB sípolása helyett, jó jele annak, hogy valami megváltozott. Nem változott meg semmi. A napszakok rohadt egymásutánban váltakoznak. Fáradtság, nem kell lámpa, gyors a háló – reggel. Kávé okozta öntudathullám, nem kell lámpa, gyorsuló ujjak a keyboardon, lassabb a háló – délutánig ez van. A kávé nem segít, gyorsuló egymásutánban ugrik be a hexafehér, mint új költői eszköz, lassuló ujjak, viszonylag gyors a háló – délután. Tompultság, lámpa vagy a LEDek elszórt szentjánostánca, döglődő háló, avatarok lepik be, este, éjszaka. Tompultság, átfordulás hároméves mangakerek-szemű érdeklődésbe, egérklikkelgetések adnak egyfajta hihat-ütemet, gyorsabb a háló – hajnal. Semmi sincs. Ez az alvás. Mélybarna párhertzes (még hallható) zúgás adja az alapjáratot. Olyanok vagyunk, mint a villám, ami rossz helyre csapott be, fekete szemceruzával körbefestett eső, dühprotézisbe szorítva. Dadogó roncsok leszünk mind, járjunk táncokat törött térdekkel. Egyszer majd csak visszajön a commandprompt, egyszer úgyis lesz reboot.