Hat éve írtam egy könyvet (”könyvet”), elmentettem és úgyhagytam, néha kipostoltam belőle részeket, aztán kitöröltem őket, hadd maradjon exkluzív az élmény. Most elővettem, kiporolom és felrakom ide anélkül, hogy kiadnám, ha nem tudok jobbat írni ennél, meg is érdemlem. A hatodik részt egy részeg éjszaka oldalba vizeltük, fejenként másfél liter, a düh közönyös volt, aztán amikor lekapartam a sminket Sterlingért, kiderült, hogy a politikai és gazdasági irányultságú scifik nem tartoznak sexobjectbe. Felelősséget nem vállalok, enjoy.

Azok a kínaiak, azok aztán megoldották a járványos drogfüggőséget meg aztán nekik vannak a legjobb zugklinikáik is, a japánok meg hajolgatnak, a szociodarwinizmus kitűnően osztja a szerepeket. Valahol ott buktuk el helyettük is az egészet, hogy a cyberpunk által felvázolt világképben áztatjuk a lábunkat és oszlatnánk a gomolygó optikaikábelködöt, hogy mi van tizenkét órában. Transzhumanista világkép, Ötödrangú Átlényegülés, mi meg, utcai parasztok, beleszarunk a gömbalakú létezés örvénylő gyönyöreibe és inkább belemarkolunk a PDAba, mint az asszony seggébe, az is ott van, milyen jó, szép fémes a fogása, villog is, e.

Unalmasan blaszfémikus reklámötlet villódzik a külső felületemen. Első képkocka, Jézus, tetszés szerinti pózban, csak a szponzor logója látszódjon a nyakkendőjén vagy barcodeként a homlokán, erősen vallás-orientált és fanatizmusveszélyes országokba majd az előbbi verziót terjesztjük. Második képkocka, Isten Második Báránya, Dolly, csurognak a klónozott belek vissza a drága kis klónozott száján és fáj a körme is, ráragasztották a paparazzik a járványos száj- és fitymafájást, vagy mi is a neve. A harmadik képkockába majd bérlünk az utcáról valami kölyköt és kiszúrjuk a szemét két nyalókával. Evőpálcikával ugyan stílusosabb lenne, ugye, Takeshi, ezt majd akkor, ha drogot, hírnevet és fellációt szarunk unalmunkban. Te Is Ivartalan leszel? Ez persze csak a felirat.

Képzavar persze van, nincs is más, de legalább elvonja az emberek figyelmét a gondolkodásról. Ez egy olyan részeg éjszakán született, amikor rádöbbentünk, a filmszereplőket a shock value rémiszti halálra, nem nézik meg, hogy harminc kiló smink és gépolajtól csurgó mechanika akarja megmutatni nekik a tüdejüket kívülről.

Stephenson már az Enigmáról ír, lekaparom a sminket az új Sterlingért, bár már yenért is kaparnék és átkozom a szakmát meg Gibsont, hogy halogatja a Pattern Recognitiont, már csak a minta hiányzik. Snitt, Gibson szügyig sárban rámutat egy matyómintás terítőre, a háttérben az erdélyi havasok, azt mondja, Pattern Recognition. Konnichiwa, kiabálja egy sárgába és lilába bújtatott tinédzserhorda és kicsi-a-rakás-nagyot-akarnakot játszanak a terítővel, ami egy ízléses zoomot teletöltve egy hardcover könyvvé morfol.

Így jártok ti is, ha Zeromancert hallgattok és tizensok éves wu-shu filmeket néztek. Találkoztam egy idegeshajú (így), hajlott hátú programozóval, aki azt mondta nekem nagy hévvel lepukkant környéken baktatva, az a cyberpunk, amikor nem ismered a játékszabályokat, de tudod, hogy vannak és akármikor meghalhatsz. Nem az, hogy nyíltan publikussá baszol olyan információhalmazt, amit mindenkinek ismernie kéne, mégsem ismer. Nem ment neki a keypush-beolvasó rutin és oktálisban oldotta meg, magyarázta csillogó szemmel. Nem vagy elveszett gyerek, mondtam volna neki, ha nem olvasztott volna a mélységes fáradtság meg belefáradtság ólmot az arcomra, így nehezen lehet kultuszt magyarázni. Kultuszt magyarázni egyébként is olyan, amikor kimegy az ember a mezőre és elkezdi magyarázni a vakondtúrásnak, hogy igazából miért is rakta be a farkát a főnök feleségébe, seggbe, a kemény kúppá sodort éves jelentés mellé.

A négybetűs édescukros szirup szinkronban marja a pajzsmirigyet, az ínyt és a potenciát. Az utóbbit persze nem, de a potencia, mint a pornó alapegysége olyan, mint a “bajvan” mantra, felfigyelnek rá. Megszoktuk. A megszokásnak olyan parfümillata van, ami után felkapja az ember a fejét és fényéveket kell rá várni, hogy megérkezzen majd fényéveket kell várni arra, hogy elmenjen. A vicc, akkor is, ha még nem jött meg. Alaptartozék tehát a megszokás, függőséget fejlesztünk ki bármire, minél többünk van belőle, annál kevésbé.

Withering elutazott vagy lekapcsolták, a többiek lemmingként uralkodnak és harácsolnak, boldog harácsonyt, mondhatnám nekik, ha nem röhögnék párezer kilométerről az arcukba és mondhatnám nekik, hogy a power electronic noise unalmas, fuss neki a garázsajtónak fejjel, utána egy jó darabig minden power electronic noisenak fog tűnni, még anyád is, aki behajol, hogy minden oké-e, úgy fog virítani a spektroszkópon, hogy még te is a csodájára jársz. Anyám, nem is tudtam, hogy téged is le lehet bontani Fourier-transzformációval! Hát, édes kisfiam, édesapádnak is ez tetszett meg először bennem. Zokogjatok ti is hisztérikusan, amikor kiderül, minden egy kurva színuszcsomag. Ezért gömbölyű minden, még a Time Cube is, ami szerint minden kocka és minden a négyen alapul. Mondom, szentnégyesség, negyedik szem, négy óra van, a négy királyfi, a négy párka, a négy grácia, a szegínyembör négy fia, egy, két, há. Négy.

Lay lady lay? Drunken boxing style, pörögnek a lépések körbe-körbe a páston, zúgó fejjel mennek az arcok körbe, mindenki másért fogad rád. A relax rutinok sorban esnek ki a padlóra, az idegrendszerrel együtt, megrúgtad, mint Molly, lehet visszamenni Chinhez és kérni még egyszer protézist, mondjuk, lábba. Undorral kapcsolni ki a refrént, az nem ide való, Al Jürgensent is harmonizernek kellett volna beleszülni ebbe a világba, leborítani kalappal, elétolni a sört, gyere, haver, ezt a kis pofányit fizetem neked, nesze, csorgasd. Apám, ez egy jó kör volt, kár, hogy nem kéred.