Hat éve írtam egy könyvet (”könyvet”), elmentettem és úgyhagytam, néha kipostoltam belőle részeket, aztán kitöröltem őket, hadd maradjon exkluzív az élmény. Most elővettem, kiporolom és felrakom ide anélkül, hogy kiadnám, ha nem tudok jobbat írni ennél, meg is érdemlem. Az ötödik rész eredetileg a végén született, az LD50 első promóanyagainak örültünk és Uplinken éltünk este tíztől hajnal egyig, az apró büszkeségek óráiban.Enjoy. (pic by Mathias Sander)

“I won’t need a gun
to put an end to this
All I wanted was to lose myself
All I wanted was to have some fun
I don’t need a gun”
(Yvonne – Falling Down)

A Mactype és az Arial közti kétes olvashatóságú kipun lóg az idegrendszerem azon része, ami az elmúlt hetekből még megmaradt, a rosszabbik rész fekete tápfolyadékban ázik, kiszellőztettem a streetkid attitűdöt, volt, akinek nem tetszett. A koffein, mint szociális, asztallap alá decensen feltúrt rágógumi-kultusz, megszűnőben, átveszi a helyét a keletnémet keltezésű, tehát minden bizonnyal cseh vagy lengyel gyártmányú instant energiaital, aminek még mindig olyan íze van, mintha a gyárban szopogatták volna olyan savanyúra, mintha. Taurinon tizenkétórázás, teljesen feleslegesen, a zonerunok csavarjai kilazulnak, olyan terepszemle van helyette, mint amit a gombafejű éretlen suhancok gyakoroltak a kilencvenes éra elején a 120 Minutesben, jobb alsó sarokból felvett hőbörgés, ég felé nyúlás, kisszekund-kvart-oktáv-kvint, miénk a világ, egy esetleges Grammy-díjkiosztó erejéig mindenképpen.

Semmi tintet nem használok, pedig/mégis zöld a víz, ami a cseppezett üvegen keresztül visszafénylik a világból, volume 10 mindig boldogságot ad, mert elszigetel, volume 10 bass 2 esp off, nem akarok gondolatolvasó discmant, ki lehet kapcsolni rajta az ESPet, dejó. Gyerekkorba visszagyaloglás az esőn keresztül, a múlt lakásokból viszont már senki nem integet ki, hogy beinvitáljon, már az emlékek sem, ergo ez valami, amiért hálás lehetek az időnek, ha már. Az Idő türelmes, ámbár ócska kurva, egy rosszabb analógia számos kékharisnyát nevezhet időnek, ilyenkor legyenek boldogok, hogy nincs kereslet egyes országokban (read itt) szellemileg megfelelően képzett, információéhes, négyes streetwise skillel ellátott kölykökre. Gyors egymásutánban keveredik tauringőzön keresztül emlék valami kék, mangóízű, kopuláció közben bármikor tutira sikert arató italról, szétrúgott ajtóról, csalódott arcokról, reménykedő fejtartásokból, ignorolt telefonokról. I don’t need a gun to let it all go. Withering közben eltűnt, majd egyszer visszatér a koleszba, mondják a spanok, még megismernek a fél világon keresztül is hónapok után, csurran az op, Kommie is megkerül, vigyorog ő is, persze, Death in Juneos képeket már látta, “ha megtalálja az ember élete szerelmét, akkor télleg kevesebbet lóg online”, mondja, majd hozzáteszi pár másodperc után, “általában”. Vigyorgok a monitor másik oldalán én is, majd ránézek az Yvonne borítójára, “Auf PC/Mac night abspielbar”, leolvad a mosoly semmi perc alatt, nem akarom elhinni, hogy felnőttem.

19 másodperc trace sig ide vagy oda, mégis lekapcsoltak, teljes egy lepedőt kell fizetnem nekik, B. közben már mage, bankot tört, 200k fölött ül a számláján és épp egy rendszergazda dühödt üvöltéseit rögzíti.

“Zaklatod”, mondom én, fél arcom bögre mögött.
“Három cukorral”, mondja ő.