Az alábbi szöveg volt az eredeti, amit már csak azért is érdemes elolvasni, mert ebben tükröződik Ljubljana összes feszültsége, fülledtsége és vigyorgó szabadságérzete, amit össze lehet gyűjteni huszonnégy óra alatt, aki meg akarja, elolvashatja a folytatást máshol.

A virtuális valóság fogalmát Jaron Zepel Lanier amerikai geek hozta köztudatba, aki ennek megfelelően volt a messzemenőkig bizakodó jövőt átformáló koncepcióját illetően, miszerint félkilós sisakokat teszünk a fejünkre és így fogunk majd egy börtönviselt hatvanéves ukrán férfival szexelni, csak azt fogjuk hinni közben, hogy Jenna Jamesonnak hívják és nő. Lanierről kevesen tudják, hogy olyan modern zenei ikonokkal lépett színpadra, mint Terry Riley vagy Philip Glass és ez is billenti majd a világ végén pozitívra a mérlegét – a virtuális valóságból ugyanis Facebook lett, ami azt jelenti, hogy izzadó, öltönyös, hunyorgó férfiak adják ki magukat unatkozó tinilányoknak, mi pedig azt hisszük róluk, hogy tinilányok és randevúra hívjuk őket, majd cikket írunk arról, hogy a világ megromlott, az interneten pedig bármit szabad. (Mindezt természetesen nem Lanier hozta a világra, hanem az egyszerre szemtelenül fiatal és gazdag Mark Zuckerberg, az oldal pedig természetesen nem csak erre való, egy nemrégi jelentés szerint napi tizenegymillió játékos nyitja meg az oldalt azért, hogy virtuális lucernát, epret és karfiolt ültessen, traktort vegyen és fekete bárányt fogadjon örökbe, ami háromnaponta csokoládés tejet ad.)

Komolyra fordítva a szót, Lanier a nyolcvanas évektől sokáig küzdött azon, hogy a virtuális valóság ne csupán a köztudatba, hanem a nagybetűs életbe is bekerüljön. A Time, a New York Times és a világ vezető sajtóorgánumai a jövőről szóló mozfilmek hatásvadász látványvilágával vetekedve mutatták meg olvasóiknak a jövő internetezőjét az összpontosítástól pengeéles vonallá feszített vagy a cyberszextől kerek ó-ra tágult szájjal, aztán megérkezett a Second Life, a világ első virtuális világa, amiben nagyon sokan vannak, de mindenki nagyon hasonlóan néz ki, mert kevesen szánnak arra fél órát, hogy csúszkákon határozzák meg arccsontjuk járomcsonthoz mért szögének érintőjét. (A világ legnagyobb virtuális világa egyébként a World of Warcraft, amiben a játékosok vagy a Szövetség vagy a Horda oldalán gyülekeznek, szegregált városaik vannak, a kettő között pedig fegyvereket lóbálva szaladnak és mindent összegyűjtenek, amit találnak, azaz gyakorlatilag a második világháborút játsszák újra kardokkal meg tündérekkel.)

A Second Life pedig végülis olyan volt, amit a korabeli radikális sci-fi írók elképzeltek, voltak privát szigetek, japán neonhirdetésekkel teli metropoliszok és tengerparton szervezett bulik, amiken sokszor kevesebben voltak, mint egyes író-olvasó találkozókon, viszont mindenki kereskedhetett a világban, büntetlenül mondhatott a másiknak bármit és vehetett magának ruhát, valamint elfelejthette, hogy van családja és harminc kiló súlyfeleslege. Ezzel gyakorlatilag be is fellegzett a virtuális valóságnak, pedig kezdetben még nem is sisakokban nézték a Second Life-ot, hanem akkora monitorokon, amekkora dobozokat a sarki közért mellől hozunk el fogcsikorgatva költözés előtt, a Wachowski fivérek pedig háromszor is megrendezték a Mátrixot, a virtuális valóságról, mint zseniális átverésről szóló filmet és ezzel biztosítottak minket arról, hogy az irodai munka rossz, a fétispartik viszont jók, nyolc óra alatt pedig megtanulunk egy harcművészetet, de először meg kell halnunk ahhoz, hogy használhassuk. (Az pedig nyílt titok, hogy a Mátrix alapötleteit Grant Morrison LSD-ből és újhippizmusból gyártott képregényéből, a The Invisibles-ből nyerték ki, csak nagy műgonddal kivonták belőle a jóskártyákat.)

Az emberek pedig felsóhajtottak: van Facebook, MySpace (itt több a tépett hajú lány) és iWiw (ahova a magyar rendőrök feleségei töltik fel a nyaralási fotókat, a magyar rendőrök pedig joggal lesznek idegesek ettől), netről begyűjthető tőzsdei információ, gasztroblog és pornó, a nap legnagyobb izgalma a bolti megjelenés előtt egy hónappal illegálisan letöltött Madonna-album, amit természetesen a kiadók szellőztetnek meg, mert már ők sem bírnak saját gépezetükkel, a világ pedig üres szemmel nézett a jövőbe, hogy ugyan most vajon mi következik.