Nem csoda, hogy az ébrentartó érdeklődés egyik fókuszpontja Magyarország, tizenöt évvel ezelőtt a Nyugati pályaudvar metróállomása meg a jelenlegi West End között húzódó, árusokkal penészpettyezett betonfolyosója volt a Gibson-aluljáró, ezt magyarázták nekem, nézzek csak szét a harmincforintos, kétfaszú fodrászokkal (keresztbe könnyebb bekapni, mint hosszában) és a cicanadrághoz passzoló göndörfrizúrokkal telepakolt, lopott jpegekből összerakott fekete-fehér pornómagazinokon meg a taktkazettákon, amik kétszáz forintért már annyira voltak illegálisak, hogy könnyebb volt szemet hunyni felettük, mint bezúzatni őket. Aztán elromlott a zeneipar és dokumentáltan roppantottak meg a sajtó száját pont bezáró mennyiséget vagy Ukrajnának támadt nagyobb szüksége volt a popszakmára. (Lent Alina Zavalska Ukrajnából, perdöntő bizonyíték.)

A balkánkelet szomorúnemecsekje azóta hálásan köpi az epigont, amikor van mit neki, azok meg pár kör után eltűnnek a lefolyó mélyén, hiába tanultátok azt a CSIból, hogy addig kell rángatni a vécélehúzót, amíg vissza nem hozza az örvényfizika a gyilkos vérével festett tampont, az kurvára nem igaz. Jóindulattal szólva nem, de amúgy hangrólhangra jelenség volt a Bonanza Banzai meg az Escalator is, akiknek legjobb számát (Anatomia, live in Dessau) is csak azért rakom be, mert egy az egyben Front 242 a Front 242-t idézi, a szöveget viszont nem lehet érteni, így nem is szembesülünk az olyan ellenkulturális bravúrokkal, mint a pupilla-reflex negatív, az exitus beállt / a műtőasztalon a lélek a testemtől elszállt. (Az ilyenekért amúgy három nap magánzárka jár, haragudni viszont nehéz, az Anatomia alapjaitól meg tíz évet fiatalodtam, szomorú pesti dilemma ez.)

Bajba jutott emberek, ez az én pornóm. Emberek, amikor a legrosszabb formájukat hozzák. Amikor ledől minden, és magukra maradnak a számlákkal vagy azzal a bizonyos távirattal. Ordítozás az utca közepén. Sírás a pénztár előtt. Lépcsőn lerúgott postás, bevert monitorok, mintha ezek tehetnének bármiről. A főnök nem ért semmit, miért értene, mindig olyan csendes embernek látszott, és későn jön rá, olcsóbban úszná meg, ha rögtön az elején hívta volna a biztonságiakat. Évtizedek ütnek vissza ilyenkor. Néha fegyverdörgés is előfordul a forgalomban. Vagy egyetlen dörrenés, vagy több, ha éppen másnál is akad. Manapság nem ritka.
Szóval ez az én szórakozásom. Otthon néha reggelig nézem az őrjöngőklipjeim. Idővel kiderült, hogy másoknak is ez a szórakozásuk, velük titkos csatornákon csereberélünk. A hobbi előnye, hogy a bajba jutott emberek a maguk szánalmas önzésével mindig magukra gondolnak. Szabad a pálya. Nem figyelnek semmire, kinek tűnik fel egy könyökhajlatba illesztett kis kamera? A hanggal több a gond, nem könnyű rendes felvételt készíteni. A nagyobb mikrofonok akkorák, mint egy szemérmetlen végtag, a kisebbeknek meg még mindig nem elég jó a minősége. Mindazonáltal az új munkát is a titkos érdeklődésünknek köszönhettem. (Marvin: Betanított)

Hozzáteszem, mindez nem is a klasszikus neonfényes-toronyházas-japánlányos külsőségekkel közelít ahhoz, amit cyberpunkként ismerünk, hanem stilisztikailag, a zagyva, kevesek által ismert utalásokkal telezsúfolt eklektika ugyanis műfajsaját. A szociopata művész-véglények igazi archetípusáról, Marvinról itt kell szót ejtenünk, ha valaki olvasta az elmúlt években az LD50 cikkeit, az ismerheti az önérzetes, mindenről beszámoló, mégis mindenen kívül szorult geek kulturális kicsapongásait. Itthon ő ír egyedien és meglepően jól mindarról, ami a marginalizált kurvaélet, vélhetően az önérzetes olvasók sértődötten említik majd meg a bár- és szemüveg mögül hunyorgó bölcsészek nagy műgonddal imitáló novelláit esőben tovasétáló, szikrázó lábú, kék hajú tinilányokról Neo-Csepelen, hogy azokat miért nem, na vajon miért nem. (Tizennyolc novella betördelve áll kiadásra készen, öt-hat-öt, ettől lepődj meg.)

Ez viszont már egy sokkoló kordokumentum az EastEdge tagjaival, balról jobbra: Szabó “Jinx” Sándor, Szörényi “SirNew” Balázs, a buddhista médiaművész kakukktojás Heath Bunting, Molnár “b2men” Dániel, Gémes “Tib” Tibor.

Ha összegyűjtöm a kordokumentumokat – emlékezzetek csak az első részre – Szegedről indul a médiaművészet gerillaostora, az East Edge CyberArt & Tech Group, a történet ízéhez pedig gazdagon tesz hozzá, hogy csak a Wayback Machinen keresztül tudjuk lekövetni elmúlt éveik nagy részét. Hozzájuk kötődik 1994-ből az első magyar nyelvű cyberpunk publikáció, a XANNER lemezújság – elolvasható itt, én pedig valami rozsdaállagút morzsolok ki a szemeim sarkából, ezen keresztül ismertem meg a Hacker Crackdownt, R.U. Siriust, a Skinny Puppyt és a kilencvenes évek számtalan újszerű csáppal visító szökevényét. (Ami a fenti bölcsészeket illeti, egyetek Prae magazint. Ha valami acélozza a testet és a lelket, ez az. Don’t ask.)

Három évvel később az East Edge tagjaival együtt ülök a Soros Alapítvány C3 központjában, a gimnazista tanárok akkor nem értik, hogy mi az internet és miért fontosabb érettségi előtt rádiózni, de a Soros Alapítvány mágikus erejű név, elhallgatnak. Erősebb mágiának bizonyul az infrastruktúra, a szatellitkapcsolat és Mészöly Suzanne, a C3 akkori főnöke, akivel gyakorlatilag megindul az első magyar netrádió – a ParaRadio tíz évre rá megszűnik, Suzanne férjének agyröntgenje emlékeztet minket a bal felső sarokban, hogy semmi sem állandó. Mégis, ha valahol pop- és techkulturális olvasztótégelyről beszélhetünk, az ott gyülekezett a második emelet aprócska stúdiójában, jobb esetben Mészöly Suzanne könyvespolca, lövetnyi erősségű, színpompás, kétszáz oldalas sűrűségűre préselt pillangóhad előtt.

2001, november. Bodoky Tamás monokróm fétisfotókkal övezett cikkben írja, hogy mi szüljük meg az újmagyart, vélhetően a dotkom-szektor magyar megfelelőjében dolgozunk és kereszthivatkozásokkal tarkítva osztjuk meg olvasóinkkal viszontagságainkat, ekkor indul az LD50 is, amiről az elmúlt hét évben havonta egyszer legalább leadom valahol, hogy fotóblogként indult, aztán Magyarország eddig legnagyobb alternatív közösségi oldala és társkeresője lett. (Aztán felnyitottam az ernyőt és hagytam, hogy a légörvény felrántson valahova. Ilyen lehet a pokol, sötét van, narancssárgával és kutyaugatással pettyezve, a háttérben egy paleoklimatológiai labor leletei.) Az első két évben, ha már a zagyva ekletikáról beszélünk, csak az forgott az oldalon igazán, élesen pofozták olvasók, kollégák és kortársak egyaránt, a C4 meg Tornado főként, C4 archívjaira a mai napig nem leltem rá, ha valaki tud, segítsen ki.

Kömlődi Ferenccel, az agent.ai hírfelelősével, robotika- és MI-szakértővel le kell kezeznünk legalább egy könyv erejéig, hogy tisztábban lássuk a hazai helyzetet: popkulturális ajánlója, a Fénykatedrális, illetve az elektronikus zenéről Pánczél Gáborral írt anyaga, az ingyen is letölthető Mennyek Kapui csecse rendet vág az éjszakában (ezzel az erővel mondjuk Vágvölgyi B. András Tokyo Undergroundja is hiánypótló lehet, ez inkább a szigetország felől magyarázza meg, miért jó a japánnak termoptikus pikacsuként ugrani a Tokyo Tower tetejéről). Kömlődivel a Ghost in the Shell magyar DVD-jére készítek interjút, a szemei között vékony ADHD-csík, látszik, reciklált anyagot ad elő, a szünetben rámnéz, észrevételezi a fekete-narancs Rotersand-felsőt, egyetértően ráz felem kezet, én is szeretem az Ajaxot, az egy jó csapat, mondja.

Háromszáz oldalnyi könyv és önvallomás helyett.
Ideje valami újba kezdeni.