A valós élet és az elképzelhetetlenül szilárd animehajú, éjszakai multiplayer meccsekben brillírozott reflexű, ötezer dolláros baszadékhangú narrátorokkal figyelmesre élhajtott játékok közös halmaza a headshot: viszlát a fánkszagú ing mögé szíjazott kevlárnak meg a szív fölé rejtett, háborút megjárt, dohányszagú nagyapától örökölt cigarettásdoboznak, ha fejbelőnek, százharmincöt fokban megcsúszik a világ, lekapcsolják a villanyt, albumborító marad a vérfoltból utánad az aszfalton.

Ilyen headshotot sikerült bekapnom egy klasszikus gyerekverstől, hogyaztmondja Oravecz Imre majdnemhaikuja (7-8-9), gyűjtöttem a bélyeget, apa hozott három kilót, azóta nem gyűjtök bélyeget, most meg nézz fel a Google Trends grafikonra és értelmezd a lényeget, ez történt a cyberpunkkal is, neonegestül-esőbenhackerestül, ahogy kell. Most huszonöt éves a Neurománc, a sci-fi portálok egymás után robbantják a cikkeket, hogy naprakész-e még a múlt évszázad legjelentősebb víziója és ha körbenézel, naprakész annyiból, hogy jelen lett belőle. (UPDATE 1: Marvin – róla a cikk következő részében lesz szó – azt mondja, Siv Wideberg svédgyermekversíró követte ezt el, nem Oravecz. Boldog vagyok, hogy a svédek is írnak haikukat. Thx, Marvin!)

Cyberspace helyett megkaptuk az internetet, többmillió felhasználó közös megegyezésen alapuló hallucinációját, az adatforgalmat ábrázoló térképet, ahol a nagyvárosok, szerverparkok és az egyetemi kampuszok lüktető szupernóvák, a nagyhatalmak és az országokon átnyúló multicégek köszönik, jól vannak, Afrika gyakorlatilag már a jelen pillanatban is szeparált teszttelep, hackereink, designer drugjaink vannak, az ázsiai kultúra már régen fúzióban van az európaival, a kilencvenes évek összes csecse eszköze az adatkesztyűtől a VR-sisakig meg egyszerűen ergonómiai kurvaanyjának bizonyult.

A Trends hevült szemű szomorúnosztalgia helyett bemondja a frankót: három éve stagnál a cyberpunk, gyakorlatilag döglött, bármi is legyen az, az ébrentartó érdeklődés egyik fókuszpontja pedig Magyarország, elvégre is mi pipáltuk ki a világ jó dolgait hologramoktól a telefonközponton és a tévén keresztül a művérig, üljön le, elégtelen.

Mielőtt megkérdeznétek, emiatt az oldal miatt született meg az LD50, a hat évnyi rádióadás, a bizarr szeretet Japán, a neonfények és a new scum iránt. Majd egyszer elmesélem.

Kicsit olyan a magyar cyberpunk, mint a magyar közlekedési kultúra; kevesebbet tudunk felmutatni, mint amennyirõl beszélünk – mondja a worldshots.hu és a cyberculture.hu főnöke, Kelt egy kiállításmegnyitó alkalmával, a legnagyobb jóindulattal válogatok az elmúlt évek magyar eresztéseiből, már-már ott tartok, hogy Antal Nimród Kontrollját is bevágom a listába a parkourmentes Deák téri üldözéses jelenettel együtt már pusztán csak azért, mert az legalább megtöri a felületi feszültséget, aztán megemberelem magam, mégsem.

Schreiber András már korábban, a HVG Online-on publikált anyagában is a magyar cyberpunkot kereste, úgy ír Vranik Roland Adás, illetve Pater Sparrow 1 (trailert lásd fent) című filmjéről, hogy közben mindkét rendező emberfogóval tartja magától távol a feltételezést, hogy sci-fit gyártanának. Ha Schreibernek igaza lenne abban, hogy a filozófia és a minimalizmus adja a magyar sci-fi alapját, akkor ponthu berken belül nyugodtan születhetett volna olyan alkotás is, ami a Pi, a Cube és a Gusha no Bindume háromszögén belül mozog. (Nem így történt.) Schreiber még Monory-Mész András Meteo c. filmjét sorolná ide, a Prae-tanonc Pál Dániel Levente szerint Dési András és Móray Gábor közös filmje, a 639. baba sorolandó ide, megint mások Artner Iván és Barcs Miklós Égi rovarjára esküsznek, már amennyire cyberpunknak tekinthető a MIR kódolatlan adásaiból készített pszichedelikus mix, de ha nem, legalább megnézhető. (Meg mi csináltunk Mesmer Tamással egy rövidfilmet 14sec címmel, igaz, közhelyektől nem éppen mentes kísérleti film, amiben ami nem angol, az japán.)

Regényvonalon két mű viszi a mezőnyt, az Index népszerűsítette Jake Smiles-regény, az 1link és a Gáspár András írta Kiálts farkast. Az előbbiről Bodoky Tamás írta még, hogy szerény véleménye szerint a legdrótosabb antiutópia, ami a Snow Crash óta nyomtatásban megjelent (totálbrutál ká-európai életérzéssel, virtuál-incesztussal, további info- és erotomán nyalánkságokkal súlyosbított, technikailag korrekt cyberpunk prózáról beszél), ami azt jelenti, hogy a személyazonosságát a mai napig fel nem fedő szerző (mindenkinek vannak róla tippjei, mindenki ismer olyan embert, aki látott már olyat, aki tudjahogy) vagy Bodoky jó spanja, vagy hazugságigmenően el kellett adni a könyvet, vagy gyakorlatilag elvitt a cica nyolc kibaszott évet a médiateoretikus életéből, hogy kiessen a padlóra Gibson teljes Bridge-trilógiája, jópár regény Sterlingtől, Stephensontól, Cadigantől és már alig várom, hogy beugassatok. Z. Németh István száz oldalt sem megütő könyve, a Kis magyar cyberpunk is a könyvespolcon ül, a cikk kedvéért rendeltem meg, mégsem mertem beleolvasni, ha az ajánlóba kiragadott részletben azt olvasom, hogy

Pontosabban egész idő alatt a felesége véleménye járt a fejében, aki szerint akárhány valóság is van a teremtett világban, a jó novella a családanyák számára is érthető. Nekilátott hát átírni az utolsó bekezdést, és boldogan érezte, hogy megtalálta a megfelelő fordulatot. Aztán nekiállt, hogy a történetet feljátssza egy lemezre a többi mellé.

De legalább több helyet kapott, mint Gáspár András, aki miatt a magyar sci-fi élet gyűlöletét fogom kivívni (mármint hogy igen, megrendeltem, de nem, tíz oldal után letettem, de majd, leszedálom magam és újrakezdem). Az új eresztések között Csepregi Tamás Szintetikus álomja kacsint egy metrósötétet, Chelloveck blogjában ott az elemzés, fekete háttéren szürkével. Gratulálunk.

Minőségibb a helyzet képregények terén, Olajos Csaba és Géczi Zoltán Amerikában adta ki Dead.Line: Spiritus Sancti című képregényét – ami formailag meglepő volt, ami történetileg ütött, az egyúttal hozott számos elismerést és egy nem éppen profi kiadót – az első négy rész egy trade paperbackben került kevés kiválasztott polcára, az ötödik és hatodik betördelve, kiadatlanul áll még kevesebb még kiválasztotabb merevlemezén. Odegnál Róbert grafikus nemcsak derékban tör ketté, ha rossz szögben nézel rá, hanem tökéletesen fest hangulatot is A hívó című 48 oldalas, igen minőségi kiadású munkájában, bérmunkát végző psychicről, aki elrontott küldetés után menekül a világ elől (olvassátok az endless recenzióját).

Ha még mindig nem elég a káeurópa, akkor mesélhetek még egy második részben: ajánlkozik a Xanner, a C3, az LD50, az East Edge, pofás kis kollektíva. Akinek meg van pénze vagy nyomdája, jelentkezzen. Van egy szerzőm (nem én), aki gyakorlatilag nyomdakész anyaggal várja a messiást, a kiadója pedig a gazdasági válság előtt is béna volt ahhoz, hogy összeszedje neki a pénzt. Kérésre teasert küldök.