A harmincas években gyökerezik az amerikai öntudat fényesre polírozott igazi pénisze, a hátra szerelhető sugárhajtású repülő. A jetpack olyan, mint Celldweller és a többi, hollywoodi filmajánlók alá komponáló zenész: mindenki ismeri, csak éppenséggel senki sem tud nevet kötni hozzá. Aki nem az Amazing Stories vagy egy jóval kérészebb életű sci-fi magazin borítójának gömbfejű, kellemetlenül feszes pilótaruhájához szíjazva látta, annak maradandó emlék lehet a Thunderball jeleneteiből (nem is csoda, a film szó szerint elmerül a tengeri alatti jelentekben, bármi megmarad belőle, ami tengerszint felett játszódik), a Lost in Space tévésorozatból vagy egyéb cikkeinkből is. Az amerikai (fél)tudományos elit ugyanis ehhez nyúl vissza, ha sértett ötévesként kell visszamutatni a sokat ígérő, de semmit sem adó tévéképernyőre, az ezt kísérő where is my jetpack? pedig ugyanannyira elhangzik Daniel H. Wilson, a Popular Mechanics ügyeletes lelkes robotistája szájából, mint amennyire Warren Ellis futurista-képregényíró aktuális anarchista főhősétől, Doktor Sleeplesstől is.

Ami Wilsont illeti, neki köszönhetjük az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb pop-sci, populáris-tudományos könyvét – a fenti égrekiáltó, apám-miért-hagytál-el-minket cím mögött részletes tudomány- és kultúrtörténeti áttekintést ad a fiktív kém- és űrkorszak legszembeszökőbb elemeiről – a zeppelintől kezdve a halálsugáron, teleportáláson, mesterséges kopoltyún és univerzális fordítógépen keresztül a láthatlanná tevő készülékig és az űrvakációig. Véleménye szerint a technológiai lehetőségek annyira izgalmasak, hogy velünk – mint olvasókkal, írókkal, értő és értetlen közönséggel – legjobb esetben is elszalad a ló, úgyhogy illene szkeptikusnak maradnunk a nagy ígéretekkel szemben.

Mindezt azért, mert a tudomány hozza azt, amit hoznia kellett, csak a fejlesztések egymásból következnek, nem úgy van az, hogy a Hold meghódítása után rögtön a bőrnyúzó lézer, a nőket vetkőztető reptéri berendezés és a pezsgőhordó, tetszőlegesen sokszor szidalmazható robotszolga következik. A trendeket nagyon is jól előrevetítik a szaklapokban közölt tanulmányok (jól jegyezzük meg, a tudomány ezekben halad előre, nem blogokban vagy négypluszegy színnyomásos magazinokban), elvégre van már röntgenünk, csak nők helyett fegyvereket nézünk vele (az is férfias elfoglaltság), a fájdalomsugaras randevúkat már töltötték fel újságírók a YouTube-ra (vagy ez csak az amerikai hadsereg olcsó, a kínai haderőt megtévesztő vírusmarketingje volt csak), az űrvakációt pedig 2011-ben indítja be Richard “huszonöt éve ugyanolyan sármos vagyok” Branson, a Virgin főembere.

Nem is csoda mindez, hiszen a játékipar, az animék általában 18 évesnél nem idősebb, identitászavaros tinédzserek által irányított megarobotjai, az MTV-korszakos Transformers (aki szerint amúgy a Transformers férfias, kérdezze meg nőismerőseit Bumblebee-ről, minden nő először a párja, aztán Bumblebee miatt kötődik a filmhez) és a Lego Mindstorms instant surikenvető automatái hosszú évekre, ha nem évtizedekre belőtték előre a fiatalok által követendő útvonalat, az ezek által megragadott gyermeki naivitás pedig kötelező ahhoz, hogy a tudomány által megfogott fiatalok lelkesen, a “lehetetlen” után száguldva akarjanak kígyózó űrliftet gyártani a Holdtól a Föld felszínéig. A kérdés már csak az: mi van akkor, ha a popkultúra robottrendjét a tévécsatornák és a játékgyárak nem kulturális, hanem politikai nyomásra tervezték így előre, biztosítva az újabb demográfiai hullámokat?

Ilyeneken alapul a következő nagy projekt. Ez csak részlet.