Körülbelül kétezer oldalnyi Frank Herbertet kéne átnéznem egyetlen idézetért, ami ebbe a posztba illik: amikor az embernek halnia kell, a saját két lábán járul a végzete elé, fremenek mondták vagy zenszufik, de a lényeg ebben is benne van, csak nem tudom kurzívval jobbszélre szedni így, pedig kéne. 

Nézem az asztalon feszítő Tabasco Habanero szószt és a flow gyönyörű, selymes finomságával sugallom neki, hogy apafej, lófaszt sem érsz már. Kisebb is az üveg, az ereje halványbordó, alig látható szálakban suhan ki az ablakon és olvad bele a pesti fogyóholdas, amúgy fagyasztottgecihideg éjszakába. Túlütöttük ugyanis az ingerküszöböt megint, megérkezett az újabb kulináris kés a térdkalácsunk alá köszönöm Pierre, pont ide passzolt, a Naga Sabi Bomb.

Naga jolokia, vörös habanero, wasabi, fokhagyma, lime, ecet és só keveréke alkotja ezt a valamit, amiről a hotsauceblog csak azt írja, hogy ez az a szósz, ami annyira csíp, hogy beleharapsz az utcán és a következő útkereszteződésnél rogysz térdre, kezdesz el sírni és játszik puzzlet a világ egy óráig legalább az arcod előtt, bár a wasabi-íz nem jön ki, talán csak ha szusira locsolod, akkor.

Vakmerőségem minden egyes cseppjére szükségem van ahhoz, hogy megkóstoljam, joghurttal fogom bélelni a gyomromat és lehet, hogy videóra vesszük az IT/Tudomány rovat másik örökbecsű tagjával életünk utolsó pillanatait. “kicsit felek, csiposkaja-fetisunk veget vizionalom gyomortajeki elszenesedett sebekkel“, írja Dawe és ez így is van jól, megugorjuk az újabb lécet is. Kaptam három kilónyit, azóta már nem gyűjtök bélyeget, mondja a gyermekvers, a Naga Sabi ugyanez chiliben.

Kicsit félek.