” Közmegegyezésre épülő hallucináció, melyet minden országban törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak meg naponta, egészen a számtani alapfogalmakat tanuló gyermekekig… Az emberi világrendszer összes számítógépének tárolóiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatgalaxisok és adatcsillagzatok. Mint a távolodó városi fények…”
(William Gibson: Neurománc)

0, HOMMAGE

Eredetileg, tiszteletadásként is, csehtamásos-bereményis stílgyakban terítettem volna a kis- és nagy- elé, hogy mit tett velem az internet, f-moll, disz-moll, ezt tetted velem, irén, szomorú madár a dashboard tetején, hideg a kávé, benne olvadt koponyás cukorkanál, mint a kibaszott szerelmünk meg a daguerrotípia, irén, kétezerhétszáz olvasatlan levél, egyiktől sem könnyebb a bőrönd, sem a lélek november elsején, spamekből sajog a lelkem, arad-tizenhárom EBM a dashboard tetején, írd meg nekem, irén, kredencen pohár víz, milyen finom, tüttürűrü, tüttürűrü. Saccperre ilyen egy szocmédia (szocháló, szocház) előtt hajnaligragadó tinédzser, majd egyetemista, majd munkanélküli (javítsd, állásnélküli) estéje, lejtője, élete – színre, formára és szagra

meg az ártatlanság idő előtti nettóplusz elvesztése; amiről hallani sem akartam, azt még meg is mutatják, majd persze újra meg is nézem saját akaratból (ez a legrosszabb, hol az alufóliasisak), majd lájkolom, hogy el ne felejtsem továbbküldeni, persze napi harminc (háromszáz) ilyen után kafkai a közöny. A KÖZÖNY. Aztán ráfrissítek a dashre, a readerre, a glassra, az életemre. Megint.

Szóval:
az internet, mint a neon horizontot unottan bámuló, energiaitaltól és ingertúltengéstől fásult, felhőkarcoló szélén ülő koravén tinédzser popkulturális metaforája (és a szerző portréja), avagy miért perelném be az internetet, ha nem lenne Stockholm-szindrómám, ez egy új cím, én adtam ennek.

A [szindrómára stockholm] az Eötvös Kiadó 2013 decemberében megjelenő, Veszelszki Ágnes által szerkesztett A világhálóba keveredett ember című tanulmánykötetben jelenik meg. Jelent meg. Fog megjelenni. Idő sem létezik, miért küzdesz egyáltalán.

A szöveg a szerkesztő előzetes engedélyével szerepel itt – a kötetben szereplő változat némi stilisztikai változtatást tartalmazhat. Kávé sincs bennem, nem értem, miért küzdök egyáltalán.

MEGKATTINTOD.
A tanulmánykötet Facebook-oldala.
Könyvajánló, tartalomjegyzék.

KÖNYVBEMUTATÓ.
A bálnacet szemében (Jónás Kézműves Sörház, Fővám tér 11-12), december 16-án, este hattól. Facebook event itt.

Ez volt a kötelező önreklám, megyünk tovább.
Ja amúgy gyertek könyvbemutatóra, dedikálok bármit bárkinek bárhova, bocs, ha becsúszik pár sigil.
Proj on.

1, A MEMÓRIÁD MEG EGY KITŰZŐ (AZ EXOMEMÓRIA DISZKRÉT BÁJAI)

“Az okos mindent tud, a még okosabb meg tudja, hogy hol kell keresni” – a hetente rendszerszerűen másnak tulajdonított mondás 2k13-ra jobban bevésődött a fiatal generációnak, mint a jaigensálsapka. Éppen tegnap veszítettem jelentős összeget a még névtelen, de az elmúlt hónapokban egyre gyakoribb antijátékon: az fizeti az asztaltársaság teljes fogyasztását, aki először veszi elő a zsebéből (vagy az asztal közepére feltornyozott kupacból) a telefonját, mi meg éppen nem tudtuk, ki festette a mellettünk ékeskedő festményt, de ott a szignó, keressünk rá a… snitt, kétségbeesetten keresem a főpincér szemét, színváltoztatom az íriszemet, hátha a kedvezmény… hát nem.

A gadget-kodependencia (a 24/7 online-kodependencia, a szinte kötelező érvényű örök standby, a párna mellől alig kiforduló első reggeli Gmail-, Facebook-, Twitter- és Instagram-check, a lutraalbum halász-vadász ösztönét meglovagoló Foursquare-t a maga gamificationjével már hadd ne említsem), az EU- és startup-pénznyelők éppen lefutott buzzwordje, a cloud, a blogegyszerűen indítható wikik egymásra tornyozódó rétegei a nagy néprétegek számára (elől) kidobták a lexikális tudást az ablakon és még utána is köptek egyet – az információbeszerzés és -feldolgozás (és mint olyan, a 21. század komplett szociális és üzleti élete) teljességét mostantól az energiaszektor tartja sakkban (a Snowden-botrány így is új felvonást hozott az information age végére, ha nem éppen annak végjátékát), legjobb esetben is dinamót hajthatunk, ha lemerül az elem annak bármelyik értelmében, akkor az internet addig nem él, amíg nem helyezzük át új platformra mind az információtárolást, mind annak fenntartását. Kíváncsian várom a véráramból táplálkozó iPhone, majd router koncepcióját, csak hogy az FMCG-szektor bevételéhez is hozzájárulhassak valamelyest.

A mandzsettagomb helyén virító exomemória kényelmetlenül kényelmes fogalmával majd az oktatásügy vívhat evolúciós küzdelmet. Nem mintha a barlangrajzoktól kezdve a nagykönyvtárakig nem beszélhetnénk ugyanúgy exomemóriákról, de a hozzáférési sebesség és adatsűrűség valahol elmossa az emberek agyában a tényt, hogy a legtöbbjére azért emlékezni sem ártana. Két generációval később kellemetlenebb és időszerűbb lesz ezt visszaolvasnunk. Amúgy.

INTERMEZZO

Tegnap (igen, törzshely) hallottam egy viccet: hogyan ismerhetsz meg egy embert a legjobban? Úgy, hogy lemásolod. Túl gyorsan jöttünk rá, hogy ez igazából nem vicc.

2, PERSZE HOGY PARALÍZIS, PERSZE HOGY ADHD

Poszt-hidegháborús kémfilmekben megnyitott vízcsap mellett adják le az igazi titkokat: a poloskák ugyanis képtelenek kiszűrni a fehér zajként folyó csapvíz mögül az emberi hangot. (A barna mögül sem, munkahelyre ajánlom, persze a fizetésemelési ajánlatot se hallod meg, de hát valamit valamiért.) Pont ilyen a web is, na még egy linket, na még csak a harminc megnyitott tabot, a keleti parton most ébrednek fel és most posztolják ki a reggeli kávé mellett az új linkeket, akkor azt még megvárom. Ja hogy már hajnal van. Akkor már nem is alszok. Alszom. De ezt még meg kell néznem a neten, hogy hogy írják helyesen. Mi az hogy Grétsy, mi az hogy Chomsky, mitől komparatív nyelvészet, mi az hogy okkult lingvisztika, miért John Dee, biztos szabadkőművesek. A borgesi Aleph tökéletes paralízist kalapál az arcom közepébe, kapkodást vagy éppen túlzott, óráig is elnyúló előzetes mérlegelést, még utánanézek a flownak, ahogy zuhan a toronyház tetejéről.

Tabok számában, inboxban felgyűlt olvasatlanban (értsd, hasznosszennyes) kvantált fogalom az ADHD, amit hiába gyógyszerezne a DSM-IV-TR, diagnózisa öröktéves: nincs krónikus figyelemhiányosság a gyerekeknél, ők hardkódolva érkeznek ezzel, nálunk sincs, csak mindig van még valamit csinálni, így veszíti el a világ lassan az érdeklődést a szex iránt is (ilyen azért soha ne történjen meg), mindent láttunk már, mindent megcsináltunk, mindig van továbbhorgolni az extrémet kétszer is, a chan-gag-tumblr hármas biztos kézzel építi a wtflandet, epilepszia színű passportom lesz oda, ha olyan koncepciózus iratokat nyomtatnak majd nekem, mint amilyet a laibachista NSK adott.

Épp ezek miatt unalmas (annyira 2012, annyira huszadik századi, annyira OLD) minden, a Folyamat cerebrálisra vált és kiteljesedik a Weltschmerz igazi értelme: a test sosem képes meghaladni a szellem igényeit, legfeljebb majd akkor, amikor az internetszolgáltatók pincéiben nyitott megaillegál szexklubokban full body suitok, fétis- és orgiaszoftverek lesznek. (Jahogy vannak, valóságnak hívják és az is egy hagymahéj. Milyen meta.) Remekbeszabott konzumerista zárványpontok és zombibuborékok lettünk, no way out no way out no fucking way out, kivéve, ha kiírjuk magunkat a nagynarratívából, a britek már persze tesznek arról is, hogy ilyen ne történhessen meg, a pornó mellett az okkult is tiltott tartalomnak számít majd hamarosan a szolgáltatóknál, így múlik el a világ dicsősége mellett Blake, Yeats és Conan Doyle is.

3, LOCAL IS THE NEW GLOBAL

“Csak olyan embernek vagyok hajlandó hinni, aki egy kilométeren belül él”, mondja egy éppen Ázsiát járó barátom. A kábelmodem mellől magát szopadék göndörhajú modellnek kiadó párhónapos mexikói kölyökkutya ijesztő reality checkje ugyanolyan aktuális, mint 25 éve: fizikai, kézzelfogható, triplecheckelhető bizonyíték kell ahhoz, hogy valami tényleg igaz legyen, a kávé jó, a kávé rossz, a kenyér rákot okoz, mégsem, hadd maradjak meg az egészségtelen, de boldog halálnál inkább annak minden tudatlanságával felvértezve. A paranoia (vagy bullshit detector, BSD, hogy legyen még egy hitelességet sugárzó anagramma) örökre belém égett, józanparasztiésszel és médiatapasztalattal vegyesen – randira, állásinterjúra, újemberhez több körös háttércheck kell, magyar cikkhez külföldi forrást kell keresni, hogy hol a félrefordítás vagy a kihagyás, külföldi cikknél kulcsszavakat, hogy hol az ellenoldal, majd az egészet (mindent, bármit) urbanlegend- és hoax-szűrőkön, háziasszonyok pletykákkal megszórt hosszas telefonbeszélgetéssel is fogyaszthatják.

A hírcímek befektetőknek szánt kattintásgenerátorok, az investigative journalism bozóttűzön keresztüli menekülés (note: mindig is az volt), inkább hadd lássam, hogy mi történik a környékemen, abban jobban megbízom. Hinni persze kell valamiben, mindig kell valamiben és mindig kell valaminek, de én inkább meghallgatnék mindenkit és nem hinnék el senkinek semmit. Olykor, kávé nélkül magamnak sem. (Olykor, kávé nélkül remek reality show alapanyag lennék, a média a maya sokadik rétegét fekteti elém, én pedig egyre újabb és újabb christophernolani szintekre ébrednék fel a sokadik képzelt valóságban.)

A paranoia aztán az univerzum narratív gépezetében is megül, a darkwebből előkapart, izgalmasabbnál izgalmasabb és szubverzívnél is szubverzívebb cikkek felett ülök, hogy mindez igaz vagy szándékosan plántált, gondosan kicsiszolt hazugság, hogy a hozzám hasonlóakat megvezessék? A Question Everything globális, vicsorgó tépőfogas paranoiára bíztat minket a folyamatos társadalmi-gazdasági-politikai csatornázás és terelgetés miatt, így kezdett el az összes szubverzív barát kényszeresen sportolni és hobbizni harminc közelében és felette, így hal ki a láng, így múlunk ki mi is csendesen, hegymászó-biztonságikötések, DIY-csavartrükkök és házi receptek végtelen halmai között.

4, GEVULOT

Aztán jött a fantomcsörgés és a fiktív értesítők bal zsebben haldokló érzete, a mai napig szeretném azt hinni, hogy a bal combom ágyékmagasságban külön tudatra ébredt és jelez, ha munkaemailem jött vagy bringázni hívnak, aztán persze lehet hogy csak öregszem, de örülnék, ha nem. Az ilyen internetérzék jó százaléka mintakövetés, akár rá is érezhetnék tudat alatt, hogy mikor jönnek leveleim, de a Zeitgeist új gondolkodást követel meg tőlünk, új sebességet, új reakcióidőt, új kommunikációt, új nyelvet, új érzékeink ugyan miért ne alakulhatnának ki, gondolja Stirlitz. Hannu Rajaniemi újvonalas scifije, a The Quantum Thief גְּבוּלוֹת névre hallgató fogalma pont ilyen: a gevulot egyszerre technológia, hatodik (vagy sokadik) érzék és privacy-alapú védőmechanizmus: ezzel lehet emlékezni, hozzáférni az exomemóriához (mint tudásbázishoz, mint kollektív tudatossághoz) vagy az egyes találkozók privacyjét és nyíltságát szabályozni. A mintakövetők, nemzetvédelmi adatelemzők és anomáliaként élő tinédzserek scifikben létező, szinesztéziáig menő adatérzékelése valóságért kiált.

5, KTHXBAI

Úgyhogy enyhén luddita blues, az internet nélkül egy évig nemcsak létezni, de élni is tudó Paul Millert irigylem, értékválság is volt, amikor félre kellett ütnöm a hírportálos ajánlatot, hogy meddig vagyok képes utánozni az internetnélküliség bódhiszattváját, semeddig, bringán is csak azért nem netezek, mert vagy erősebb a maslowi túlélőreflex, vagy megint bekanyarodtam a hattizenhetes rakpartos lány mögé. Sikerélményt akarok és két kardvágásból győztes ütközetet, az internetek meg egy pavlovi gombbal megadják nekem, az agyam jutalomközpontjai karácsonyfaként világítanak, ha van áram, főként, hogy alapvető emberi jog lett az elme áramvonalas, kandírozott mandarinzselé színű tápláléka, jó kis szimbiózis lett ez, irén, sildessapkás amerikai turista gonosz énem, csak zabál, csak zabál, nekem csak a kredencszéli víz jut, az is langyos már, az internet meg széttárja az ölét, túl sok neme van, mind világít.