A második reggelünk a kávéról, a pornónegyedről és a wifi üvöltő hiányáról szól. Nem tévedünk el a már teljesen feltérképezetlen területeken sem, ezért cserébe viszont folyamatosan esik, amikor nem, akkor kávét nem találunk. Ráakadunk viszont egy olyan boltra, ahol 50 euróért azonnal magunkévá tehetnénk az Appleseed Ex Machinát, kicsivel olcsóbban az első Blame! kötetet, aztán maradunk mégis a biztos Vapianonál (ami, jut eszembe, a Deákon is megtalálható már), a város pedig ragyogóan néz ki teleszórva a dél-koreai tévéműsorokkal, az égbe szökő várostornyokkal, az eurójeles szoborral, a kimérten-szikáran sietős, tehetősnek tűnő pornómozi- és bordélylátogatókkal, Marty meg nyilván nem akar basejumpolni továbbra sem az égből. Második napunk a Nippon Connectionben, Frankfurtban.

Kapaszkodunk az eurós bikaherés energiaitalba, balszerencsénkbe, hogy az első pékségben az orrunk előtt robban le a kávéautomata meg a sétálóutcán túl elterülő eurójeles szoborba, a masszív toronyházakba, nem sokkal később (de, sokkal később, beiktatunk egy Vapianot) felvont szemöldökkel meredek a cseresznyepiros polipra, ami egy csápjával öleli a rizspárnát, a többivel meg mered rám valami trópusi dühvel, Marty összeszorítja a fogát, szerinte let’s devour this motherfucker, szerintem ha eddig a polip íztelen kohinoor-rágó volt az unalmas matekórák huszonötödik percénél, akkor ez most valami emberiség előtti látlelet (kulturált hadiszállásunkon ezt mi kthonikus gecinek mondjuk), nem is csúszik le utána már semmi. (Túlzok, de elég gyorsan távozásra fogjuk.)

Ahogy a programot nézem, úgy tűnik, egy az egyben le is maradtunk a betervezett 893239 rövidfilmválogatásáról, helyette Ryo Nakajima This World is Ours (Oretachi no sekai) című drámája fagyasztja belénk a lelket: nemi erőszakkal, bombagyártással, egymás terrorizálásával, gyilkossági kísérletekkel “időt múlató”, végletekig kiábrándult, csalódott és jövőtlen tinédzserek kilencvenkét perce ez, utána csendben vagyunk egy jó ideig, olyan csend ez, mint amit az Oldboy után érez az ember, elrettenti az embert az a büszkeség, ahogy a tinédzserek felvállalják dolgaikat vagy éppenséggel az a szégyen, amit utána éreznek. Utána, ha jól emlékszem, egy európaiaktól teljesen idegen kinyitási módszerű üdítővel töltünk hosszas, kellemetlen perceket egy műpáfrány mögött, miközben silabizálunk, hogy az üveggolyót a fedő melyik részébe kell pattintani, hogy vissza lehessen húzni a fél üveget, hogy rés nyíljon rajta. Jót szórakozik rajtunk mindenki, jókedvű faszkorbácsot küldünk a japán designer-iskola szakavatott guruinak.

Hiroki Iwabuchi A Permanent Part-Timer in Distress (Sounan furiitaa) c. darabja még mélyebbre tol minket. Filmje a részmunkaidős dolgozók agymosó és reménytelen munkájáról ad képet, filmjében elhangzik, hogy a japán gazdaság egyharmadát alkotja a furiitaa-réteg, akik az átlagfizetés töredékéért túlórázzák túl a normális munkaidőt, képesítésük nincs, eszük nincs, kitörési lehetőségük nincs, lúzerek is, mert ebbe a szerepbe szorultak bele és erejük sincs változni, akinek van ilyen ismerőse itthon sok, emelje fel a kezét, köszönöm. Marty ezek után is viszonylag higgadtan tud megkérni arra, hogy ugyan látogassunk már meg egy olyan filmtermet is, ahol nincsen össze-vissza remegő kézikamera és valami értékelhető dramaturgiájú és színészeket felvonultató filmet nézzünk meg.

Így keveredünk a DAINIPPONJIN (Hitoshi Matsumoto) bemutatójára , a mai modern megfáradt japán szuperhős életét bemutató dokumentarista darabra. Már harmadjára kell leírnom azt (a hvg.hu meg a TokyoMondo után), hogy a külvárosi tokiói életben megfáradt, bemattolt életű Daisato-t azért tartja a japán kormány, hogy be tudja védeni a várost támadó óriáslényeket, egyúttal szórakoztassa a város lakosságát, akik esténként a tévében nézik a monstre csatákat, szar is az, ha Daisato nem úgy verekszik, hogy látható legyen a mellkasán a támogatói logo. A film kaiju-jelenetei nem éppen a mai modern CG alaptételei, de ami az igazán irónikus és abszurd helyzetkomikumot illeti, abból bőven akad (animációban és élőszereplős jelenetekben egyaránt), poénokat ellőni pedig eléggé inkorrekt lenne, úgyhogy következik a film utolsó hét perce (ami igazából nem jó teaser, hiszen gyökeresen különbözik a film összes többi részétől, ezért is sikerült ezzel tökéletesen lezárni a filmet), ezek után pedig kihagyjuk a politikai indíttatású filmeket, az álló faszú hatvanéves szararimeneket és megyünk új lakást szerezni Frankfurtban (Évinek ezért örök hálánk jár), aztán este és reggel, harmadik nap.

Ha megérem, a day 3-ban lesz egy nagyobb képanyag, saját videók (és őszintén remélem, hogy van backupom arról az anyagról, amit egy napja töröltem le agyatlanul a memóriakártyáról) és számos film, amiről eddig még nem írtam. Ne.