THIS IS HATE SPEAKING.

silent fucking silhouettes. silhouettes silently fucking. Összkomfortos tundra a világ tetején, LEDprizmákkal megköpött kártyavárfalakkal, néha felébredek, ha egyedül és körbe kell néznem, hogy tudjam, rossz helyen vagyok, mielőtt visszaaludnék, a kártyák zöld árnyékában figyelem az árnyékomat, de nem változik, nem nő, nem sokszorozódik, ez így unalmas, ez még az utolsó, amire gondolok, mielőtt a tudatom aknafalak között pattogó fémsikolyokba bomlik le és porolja le magát a másik oldalon, szép, vallatáshoz használt tükörüveg fedi azt az egészet, alig hozok vissza valamit belőle, néha megmarad valamelyikőtök arca, írok neki olyankor, álmodtam veled, ez legalább olyan rossz poke, mint az SMS, hogyaztmondja, Terhes vagyok, de legalább garantálom, hogy azok nem fognak velem beszélni, akikkel álmodom. Reverzmágnes, hűtőn csorog.

Szanálok. Ahogy egy szamurájelegenciával oldalradőlt, nyolc évnyi magánéletemet halk csattanással magávalvivő HDDre kimentem és ittam egyet, nyugtázva köztük és köztem feszes biccentéssel, hogy szopjatok le, úgy emésztette fel az entrópia az aktív huszas évtized jegyzeteit, könyveit, lemezeit, a konzumerista negatív négyzetgyök alatt képzett pina határozott flapflappal záródott búsra három teli konténer után, pedig valahol van egy univerzum, ahol a bal felső fiókban még megvolt a komplett, 2600akkal bérelt zárnyitó szett. A feedeket egymás után ütöm ki, a legtöbbje értéktelen, hazug vagy még túl korai, ha valaki szembejön sparktól tág mangakerek szemekkel, hogy hallottad-e, akkor nem lepődöm meg, miért tenném, a fejemben lebontott Midnighter-gráf már rég annyira unott, hogy azt nézi, lehet-e Moebius-szalagra úgy maszturbálni, hogy utána törtdimenziója legyen. Az ananász a titka.

A gráf előnye (hátránya), hogy egyszerre él benne az összes lehetőség, karnyújtáson természetesen távol, akarok egy olyan születésnapi ajándékot, hogy mutathassak egy középső ujjat a Földnek, mielőtt becsapódnék a Marsba, hogy utána Minecraftozzak a kellően invizibul szabadkőművesekkel. Sötéten habzó traumaebek, gyorsriposztos automata írás, szevasztok. Rég nem látott kurvák a hátam közepén, jó öt éve nem írtam már így vagy több is volt talán, ablakba kirakott webcampislantásokból és az így elkapott fénypászmákból számoltam még ki a világ igazmondását kellően remegő vasárnap estéken. Azt hiszem, meg is fogalmaztam hangban mindezt, a tehetségtelen, rejtett szögekben forgatott háromszögekkel terhelt okkulthipszter witch house túl erőtlen mindehhez, az űrgárdistákra komponált hardcore túl statikus, a darkbient túl morajló, a black metal túl szétszórt.

A csend azonban örök.
Sikoltok.
És senki sem hallja.