Tíz ujjal kaparom ki a nyomokat, a mintákat a mimikriagyból. Ha valakinek megragad a stílusa, napokig tehetetlenül, hasonlóan írok, ilyenkor nyomtatott könyvhöz se érek, amíg nem a saját ujjaim érnek a billentyűzethez. Hosszú napokig. Patrik Ouredník Europeanaja is ilyen vírus, szomorú összefoglaló anekdota a huszadik századról, leírnám, hogy K-tól kaptam kölcsön, ha nem lenne hatjegyű, kézzel írt szám a hátsó borítójára címkézve, amitől szerintem határozottan könyvtári. Nem buktatlak le. Ljubljanába menet olvastam el egy vonaton, aminek szabadságszaga volt. Mindennek szabadságszaga van, ha menekülni akarsz. Pattogó, pikírt, Ellis-csak-márkák-helyett-kultúrtörténeti-adatokkal stílusa van, amire rádobsz egy bagószagú, kopott tweedzakót és az értelmiségi istenkomplexust és megkaptad Bernard Blacket. Senki sem ismeri Bernard Blacket. Nem baj, annál fontosabbnak érezhetem magam, ha csak én ismerem.

Na, Ljubljana, a térség legjobb mongolian beefje, legszebb leszbikus párja (stílszerűen csak feketére és csak fehérre sminkelve-öltöztetve) és legszórakoztatóbb turistahotele. A szerkesztőség bezzeg nem értékelte a stílusgyakorlatot, miszerint a Facebook azt jelenti, hogy izzadó, öltönyös, hunyorgó férfiak adják ki magukat unatkozó tinilányoknak, mi pedig azt hisszük róluk, hogy tinilányok és randevúra hívjuk őket, úgyhogy Ouredník gyorsan eltűnt a mimikriagyból. Kilenc óra alatt. Annyi ugyanis a Ljubljana-Pest járat. Azt még utazás előtt megkérdezték, hogy repülővel vagy vonattal akarom-e megközelíteni a konferenciát. Dönts kettő vagy kilenc óra magány között. Legyen vonat. A Biosphere – Dropsonde album tett róla, hogy örök időkig beleégjen a fejembe, milyen lehet a Ragnarök után cigaretta, kávé, internet és csaj nélkül. Hegyi patakok között tekeregve egészen jó. Amúgy.

Most Noémi staccatoját, a szórakoztatóan töröttjpeg-borítójú Egybetörvét próbálom kitörölni, friss az élmény, nehéz nem éles váltásokban, rövid hangulatfestésekben és erős központozásban gondolkodni. Nyolcvankilenc oldal. Bitangjó munkát végeztél, az a helyzet. A Ragnarök eltűnt (ez a dolga, Loki felsóhajt), úgyhogy következik a di.fm. Űrcsatorna. Hosszú hónapok óta csak ez megy éjszakánként, Greg Haines meg Kaito, miközben Sasha Grey halványbőrű, csavart frizurájú lolitaként kibújik a ketrecéből, majd engedelmesen könnyezni és fulladozni kezd. Egy csatorna nem elég már. Több hang kell együtt. Szórakozottan barna zajt keverek alá. A barna zaj kiszűri az emberi hangot. A volt munkahelyemen ez volt a pajzs a foci, a tenisz és a felesleges emberi beszéd ellen, aztán inkább felmondtam. Még mindig a mintákat veszem sorra. Tudod, mit mondott Hofmann, mondom neki, arról, hogy mi történik ébredés után. Megkeresed a többieket. Persze, hogy érti. Visszalapozok a könyvben, nevetek, generációs pivot pointok szakadnak fel, a borító meg valamiért csontot idéz, spermát meg vért, de negyed kettő van, ráadásul hétfő hajnal, ilyenkor a világ minden dolga csak a csont, a sperma vagy a vér családjába tartozhat. Az asztalon továbbra is ott áll a húsz olvasatlan.

Irodalmi houngan. Megszállnak mások, hogy az ujjaidon keresztül írjanak és az agyadat használják, aztán kicsúsznak belőled, amikor meguntak, nem tudom, hogy magamat kérdőjelezem-e meg ilyenkor jobban vagy a haiti loákat, akik vértől csöpögő torokkal, póklábakkal, tudatot kioltó frekvenciákkal fejezik ki majd nemtetszésüket, hogy hogyan merek velük egy lapon (egy napon) említeni írókat. De mi van, ha van irodalmi loa mégis. Megmondom, mi van. Akkor a magyar irodalmi elit tagjai lehajtott fejjel kevergetik majd meg a zománcedényben hevített vért a fekete tollal és festenek vevéket a fotóinkra, hogy keddre megszállom az agyát, az ágyjelenetet úgyis valami perverzebb fasz agyán keresztül akarom megírni, közben úgyis hallgathatok kalózzenét anélkül, hogy félnem kéne az Artisjustól, utána majd a Spájzba lemegyek és elmesélem két viceházmester között, hogy mi volt a hűtőjében. Irodalmi hounganok között élünk, a Kossuth-díj meg visszavonásig érvényes. Ez is Magyarország, ez is kettőezertíz.