Senki sem ötvözte jobban az utazás iránti vágyat és a francia mélabút Desirelessnél, minden bishonen butch ősénél, aki huszonnégy éve egyszerre énekelte halhatatlanságba a diavetítőt meg az anime-keménységű rőt gyaluhajat, sanitariums have never been this much fun before. Huszonnégy éve alig készült belőle feldolgozás, a ’86-os Jean-Michel Rivat féle eredetit ugyanis szinte lehetetlen felülmúlni, de amikor megpróbálják, akkor rendszerint olyan, amikor hajnal fél ötkor megpróbálunk a saját postaládánkba hányni, hátha sikerül valamit ráhagyni az utókorra. Utólag – ahogy ezt már a cover galore feldolgozássorozat első részénél, az A-Ha-féle The Sun Always Shines on TV-nél is elsütöttem – az énekesek már a saját számaikat sem tudják rendesen kiénekelni, úgyhogy Desireless utólagos öngóljait kihagytuk. Van viszont helyettük nyaraló, muffok, japán loliták és spanyol kamionsofőrök. Come, come!

KATE RYAN: Katrien Verbeeck 2007-es feldolgozása toronymagasan a legjobb, pajtadiszkós kezeket-a-magasba kiállással meg azzal az italodiszkós sodrással, ami (majdnem) mindig eladhatóvá és ehetővé teszi a számokat, csak a basszussal kell harminckettedelni és lassan Buddhát látod a szomszéd pólósűrűségű mellszőrzetéből kirajzolódni. Az eredeti videoklip szerzői jogok miatt nyilván nem elérhető, a fenti színpadi playback pedig szépen demonstrálja, hogy miért ábrándultunk ki Blümchenből is annak idején. A szanatóriumot a belga feldolgozás amúgy sportkocsival, pálmafával meg nyaralóval váltja fel, én szívem szerint egy Három nővérre alapuló orosz feldolgozást várnék, ahol kiállás közben az érett, kiábrándult nők hangosan jajonganak az asztal körül, hogy “Moszkva, Moszkva!“, tenyerükben gyöngyházfényű vibrátor dorombol.

GREGORIAN: A Sarah Brightmannel kísért gregorián férfikórus nem csak kontrapunktban rossz ötlet, hanem a rendezés is több misét megér, azt a fajtát, aminek a végén egy rozsdás dézsa felett véreztetnek ki. A klip legnagyobb konklúziója például az, hogy a szoprán hangfekvés a legjobb kenőzsír, Artúr király úgy néz ki, mint Tony Kakko a Sonata Arcticából (csak elhízva), Merlin meg mint John Myung a Dream Theaterből (csak elhízva), én meg még mindig hiszek abban, hogy vannak olyan dallamok, amik szimplán csak kiesnek egy gregorián kórus szájából, ez meg pont olyan. Sarah Brightman egyedül menti meg az egészet és attól tartok, hogy ő sem a hangjával. Ezt majd utólag átértékeljük még egy kávé után.

BANANARAMA: A Bananarama nem azért jó, mert ők a világ legtöbbet slágerlistára került kizárólag-női sokasfogata, hanem mert Siobhan Fahey kiszállt tőlük 1988-ban és megalapította a talán első igazán gót mainstream popzenekart, a Shakespears Sistert (akiktől nem a legtöbbet citált és játszott Stay a legjobb, bárki bármit is mondjon). Szerinte volt oka kiszállni, a fenti klipet meghallgatva meg bólinthatunk, az utólag rávágott “MILFek vagyunk, akik úszunk” sem teszi többé a számot annál, amit csináltak belőle. Amúgy ha lehalkítjátok, egészen gyorsan megtanulhattok belőle meaningless és pointless, de looking-good videoklipet forgatni és vágni.

WINK: A kultúrsokkot valószínűleg a kilencvenes évek egyik unortodox popduója, a Wink hozza: a mosolyok nélkül, de legalább lolitadivatban mutatkozó duó felvállalhatatlan énekhangon prezentálja a rideg jelenbe éppen belegyökerező japán popkultúra felé, hogy milyen érzéketlen francia bishonen butchnak lenni, a klip látványvilága egyébként egészen jó, minket emlékeztet a Limbo néven futó játékra. Viszont, ha már japán szintipopból kell választanunk, akkor mi a Soft Ballet néven futó csapatot választanánk, akik igazán hűen követik hangszerelésben párezer kilométer távolságból is mindazt, amit éppen a Depeche Mode és annak összes klónja elkövet. Mindehhez pedig még jó számaik is vannak.

MAGNETO: A szám igazi elfajzása spanyol nyelvterületeken indul be csak igazán, a Magnetot, mint a nyolcvanas-kilencvenes éveken átívelő egyik legnagyobb mexikói boybandet egyszerűen értékelni sem tudjuk, de az jól látszik, hogy egy stadionnyi rajongóval már nem nagyon lehet mellélőni (meg láthatóan pofátlanul jól érzi magát mindenki), a kisfiúsan félrefésült hajtincs meg a “look Ma no hands” nézés meg hozza a fehérnépet, úgyhogy ők köszönik, megengedhetik maguknak farmerben azt, amit mi faállásnak hívunk bemelegítéskor és ha rosszul csináljuk, kirúgják alólunk a lábunkat és kezdhetjük elölről az egészet. Lázrózsa. Ezt még közölni akartam.

LAS LADY’S: Avagy dolgozzuk fel úgy a nyolcvanas évek egyik legnagyobb popslágerét, hogy kiszedünk harminc másodpercet az Ace of Base Beautiful Life című számából és tegyünk mellé öt spanyol hostesst, akiknek nemcsak a melle jó, hanem akik közül egy még ijesztő sebességgel is tudja átvenni a mikrofont balból jobb kézbe. Erős stratégiai érzékkel bíró tévések helyében én ezt már softcorenak minősíteném, amúgy minőségben semmiben sem különbözik azoktól a magyar produkcióktól, ahol szikvízbe dobott speeddel ébresztik fel a hetvenéveseket és utána táncoltatják őket, onnantól kezdve gyakorlatilag már mindegy mire, a háttérben pedig kötelezően harmincezer forint alatti háromoktávos szintetizátor van, bedugatlan.

LOS GANDULES: Az előválogatásban még őket tartottam a legrosszabbnak, de párszor átpörgetve az eddigi számokat, óriási minőségi ugrás van a zaragózai lagzizenekar és a Kanári-szigetekről szöktetett baszadékbabák között, már csak azért is, mert a Los Gandules tagjai tudnak hangszereken játszani, hangulatot csinálni, átültetni az eredetit valami másba és még rekedtes hangjuk is van hozzá, ami nem éppen operatenor, de most tegye fel a kezét az a monitor előtt, aki az, hátha meglátom. Lehet amúgy, hogy csak azért tetszik, mert annyira leépítettem magam az előző változatokkal. Azt azért megnézném, hogy a Blasted Mechanism ezt hogyan dolgozná fel neon inka istenmaszkokban az univerzum túlfeléről, Portugáliából.