2k10, hatodik szegmens. Az utcán harmincnyolc fok árnyékban, közelebb vagyunk a Naphoz, mint Ausztrália, a hangosan sistergő pergamenbőrű, térdzoknis férfiak országa, ahol amúgy kimutathatóan nem adnak el egyetlen árva darab kerti grillt sem, mert az emberek vagy kidobják az udvarra a nyers húst és már kész is a medium steak vagy kiszaladnak az utcára és letörnek egy szendvicsnyirevalót az óvatlan, hangosan sistergő járókelőkből. Ez itt a Damage Report, a másodmonitoron pedig a jövőt nézem, vízből meg neonmedúzákból áll.

Ez egy ideig garantáltan az utolsó gonzoköpet a Mondo japánkulturális tinimagazin hasábjairól: a téma most a Child of Eden, a remélhetőleg már idén boltokba kerülő, testtel-mozgással-herripotterrel irányítható japán akciójáték Tetsuya Mizuguchi (meg társai) kezei közül, akik még 2001-ben a Rez nevű csodával happolták be maguknak az összes beszerezhető játékművészeti díjat és szereztek a bolygó LSD-hívőinek boldog, kiegyensúlyozott perceket. Szóval egy darabig nincs Damage Report, majd a Mondo szeptemberi számában lesz egy nagy változás, hosszban is, témában is, addig shareljétek ezt a linket. Meg jó fesztiválozást.

Jó két órája meredek a másodképernyőre, a szememet vér, kávé és könnyek meghatározhatatlan kásája borítja, a Los Angeles Convention Center színpadán nézek kisfiúsan félregombolt tízezerdolláros ingű fejlesztőket, kicsorran a nyál a szájuk szélén az izgalomtól, ahogyan a tripla-A kategóriás, értsd, az itthon 12 és 20 ezer forint között beszerezhető új játékokat prezentálják, csendes mosollyal nyugtázom, hogy mindegyikben van fröccsenés, villódzó rózsaszín fények és hangos üvöltések, pár heves éjszakával arrébb járnak már a gondolataim, ilyen fejmozi mellett egészen gyorsan ledarálják a Killzone, a Little Big Planet meg a Gears of War franchise új darabjait. Isteni triumvirátusként vibrál az E3 szórakoztatóipari expo minden országgyűlési felszólalást megszégyenítő bullshittengerében az innováció, az új generációs testkontrollerek meg a 3D, odakint tiszteletteljesen felgyullad az erkélyem alatt pár turista, én unottan kattintgatom át az elmúlt napok eresztéseit a gametrailers.comon, aztán eljön a Polaroid-pillanat, amikor befagy és éles szélű, síkos papírrá változik a világ, aztán szembenézünk, a jövő meg én.

A jövő pupillapornó és mozgalmasabban néz ki, mint öt Winamp visu plugin összetéve, a jövő Japánból jön és megint az a Tetsuya Mizuguchi veti oda hányavetin az asztalra, aki 2001-ben is megmutatta nekünk az urbánus, drogoktól és artbookoktól fénylő arcú művészfiatalok homlokának belső felét, csak azt akkor még Reznek hívták, az új évtizedfordulón meg Child of Edennek. Meg nem a Sony áll mögötte, hanem a francia Ubisoft. A jövő megint színes, zenére szinkronizált akciójáték, a Child of Eden meg paradigmaváltást jelez, de ha nagyon fiatal vagy és nem érted, mi az a paradigmaváltás, az az, amikor hirtelen rájössz, hogy valami már teljesen máshogy van az emberek fejében, mint ahogyan eddig volt, amikor például a családod rájött, hogy soha nem lehet már téged szobafogságra kényszeríteni, az egy paradigmaváltás, ha meg még nem jöttek rá, de ideje lenne, akkor beszélj a családvédelmiekkel és add ki magad pár évvel idősebbnek.

De vissza a paradigmaváltáshoz: 2001-ben többek között Adam Freeland, Ken Ishii, Joujouka meg a Coldcut gyártotta a vizuális jövőképünket egész komolyan felpezsdítő Rezhez a minimáltechnot, minden sötétben izzó neon rácshálóból meg testprimitívekből felhúzott szürreális képződmény volt, annyira, hogy felhúztad a kapucnidat, elővetted a csőlátásodat és azt mondtad, kettőezerhúsz van, én meg megmentem a világot, vúbele az alagútba. Most csak 2010-et írunk, az információs szupersztráda viszont lerohadt, megették a szupersztrádaaszfaltot zabáló baktériumok, az információs és innovációs sebességhez meg már egyébként is annyira hozzászoktunk, hogy akik az élbolyban vannak, azok már nem süvítenek, hanem úsznak az információ gyengéden mélykék tengerében, az adatokat tároló hollandiai kalózpiramisok már nem gúlaként néznek ki, hanem lüktető, szerves medúzaké, a múlt dallamokkal ritkán operáló minimáltechnója helyett pedig progresszív trancet kaptunk aláfestésül.

Szórakoztató adalék, hogy a Child of Eden kétperces bemutatója egyben kedvesen pofátlan termékkapcsolás is: a fülbemászó számért (Star Line, Stratos remix) a Genki Rockets felelős, akikről azt illik tudni, hogy ugyanannyira idoru-alapú zenei projektot tolnak, mint a kilencvenes évek végére datált Date Kyoko: fiktív lányok unott producerek technojára táncolnak CG-dara klipekben, amiket számos popipari kitüntetéssel vagy legalábbis nevezéssel plecsiznek le, aztán a producerek annyi designerfarmakológiát tolnak, hogy egy szép trópusi este kiesik a szájukon tizenöt liter vér, a szomorú rajongók meg csak plakátokra tudják lőni a sárgás nyákot tisztelet gyanánt. Menti azért a helyzetet, hogy a Genki Rockets egyik tagja pont Mizuguchi, aki még él és köszöni, jól van és neki köszönhetően készült el a világ első 3D és full-CG videoklipje is, én meg hajlonghatok a straight edge producerek előtt egy latex búslakodó alakú sípoló kutyajelmezben, amíg rám nem rohad.

A víz amúgy gyönyörűen felváltotta az információs szupersztráda eszményi képét (ami amúgy annyira kellemetlen, hogy bármelyik Borharapó nevű borharapóban jut eszedbe, már ott rögtön üvegcsonkot állítanak a nyakadba vagy a golyóid közé), gondoljunk csak arra, hogy Masamune Shirow hogyan képzelte el a globális információs hálózatot a Ghost in the Shell 2 mangában meg új sorozatában, a Real Drive-ban, gondoljunk arra, miként festették le 1995-ben Jonest, az információban úszó katonai delfint (Johnny Mnemonic), hogyan öleli fel a flow-élményt Jenova Chen Playstation-platformig jutott kísérleti indie-játéka, a weben még most is kipróbálható Fl0w és hogyan katalizálja ezt az egészet a Hannover-Messén tavaly bemutatott üvegszálas uszonytechnológia, amitől még egy Tescoból lopott törött pillepalack is olyan kecsesen tud úszni, hogy a legrosszabb nyugdíjasnak is egyszerre jut eszébe róla az Elfújta a Szél, a berlini falbontás meg az egyetlen óra, amikor a napszúrás miatt csendben feküdhetett a tengernél és kicsordul a könny a szeméből.

A jövő új halmazállapotáról majd akkor beszélünk, amikor majd eszkalálódik a helyzet a BP olajfoltjával kapcsolatban, amiről szép lenne azt hinni, hogy nem is olajfolt, hanem egy nyílt vízfelületet beborító szerves számítógép, a kávé viszont elfogyott, az utcán pedig füstölni kezdett egy lánycsapat, úgyhogy jó ausztrálként kimegyek megnézni, hogy kit is érdemes megmenteni közülük. Ha a cikk betűit szétszeditek, összekeveritek, majd újrarendezitek, kiderül a titkos tudás, amit még előző hónapban ígértem be a nyílt törésről meg az aszfaltból kávét főzésről. Szevasztok.