Igen, köszönöm, ne kérdezzétek meg többször, hogy hallottam-e és ne küldjétek át a linkeket se, hallottam, megkaptam, azért van a Google Alerts, hogy realtime kapjam a híreket azokról a kulcsszavakról, amik tényleg érdekelnek, beleértve a Neurománcot, a fehérorosz mezőgazdaságimunkás cosplay bukkakét és Warren Ellis heti három új mailcímét is. A Dose új számába megírtam két napja a cikket erről, de füstölök tőle, hogy úgy jöttök a hírrel, hogy már csak a hullócsillag hiányzik a fejetek mögül, úgyhogy inkább ide is.

Sorban az ötödik rendezőjét kapja meg a Neurománc projekt, az elmúlt huszonöt (huszonhat) év legjelentősebb sci-fi regényéből tervezett moziadaptáció húsz éve húzódik, gyakorlatilag már geciszagúbb Reichstag, mint a PC-s játékipar legnagyobb égése, a Duke Nukem 3D. 1990 körül Chuck Russell (The Mask, Nightmare on Elm Street 3, The Scorpion King) vitte volna vászonra, nem vitte és szerencse, hogy a neten terjedő, általa szignózott szövegkönyvek egyike sem igazi, mert igazán sok vér folyna Pierre szeméből meg az enyémből is, ha azzal kéne zárni a gépi tudatosság és metafizika határait feszegető filmet, hogy “szeretni és szeretve lenni minden“, igaz, amikor Mario Salieri 1994-ben pornóváltozatot csinál a Drakulából, akkor is valami ilyesmivel zárja. Snitt, Robert Longo jön a képbe 1995 környékén és ki is kerül, ahogyan kiírja magát a pánglobális filmművészet összes könyvéből a Johnny Mnemonickal (baszottul utálok ragozni magyarul, el kéne törni ezt a nyelvet), amit az általam több éve nem triplecheckelt sztori szerint az összes európai filmmagazin 25 százalék alá értékelt és én vagyok a bolygón az egyetlen ember, akinek ez a film még mindig tetszik. (A japán változata hosszabb meg érthetőbb, alább a majdnem tíz percnyi extra részlet az amerikai változathoz képest.)

Chris Cunningham az egyetlen rendező, aki jót tud tenni ezzel a könyvvel, mondja maga Gibson, aztán hiába várjuk, nem készül el 1999/2000 környékére a film, egyes források szerint nem sikerül rendesen együttműködni, mások szerint maga Cunningham dobja vissza a felkérést hónapokkal később, hogy mégsem elég jó hozzá. Aki látta az Aphex Twin-, Björk-, Leftfield– és Squarepusher-munkákat, az ebben kételkedik, a production hell azonban szépen ki van kövezve a jószándékkal, több évre eltűnik a film, főként, hogy a Wachowski testvérek összedobják a Mátrixot a popkultúra tányérszélére száradt kétmichelincsillagos cafatokból. Snitt. 2007, a Torque-rendező Joseph Kahn lesz a film rendezője, a főszereplő meg Christian Haydensen, aki meg következő nap is szeretne egyenes gerinccel tükörbe nézni és nem feketét hányni, az dzsihádot indít az internet ellen, nem csoda, hogy az IMDB-ről Haydensen lekerül a bejelentést követő egy hónapon belül, aztán bejelentik, hogy lesz Tron 3D, amiben van cyberpunk sok meg motor még több, Kahn meg egyébként is csak metroszexuális bárokban, lánylucskosító sörtés férfiakban meg motorokban tud gondolkodni, úgyhogy őt is kispadra rakják. (Lentebb az általa rendezett George Michael Freek-klip, a Coilhouse csapata ezzel próbálta meg ellensúlyozni a geekek fröcsögő utálatát, félig-meddig sikeresen.)

Így kerül ötödik esélyesként a képbe Vincenzo Natali, akin őszintén megdöbbenhetünk, mert eddig jóként cyberpunk/hard SF körökben jól ismert filmeket (Cypher, Cube, Splice) gyártott, nem is akármilyeneket, ráadásul még kanadai is, mint a cybertér pápája, azt kottyantja el, 2011-2012 körül már lehet valami a filmből. Dőljünk hátra. Húsz évet vártunk, várhatunk még többet is. Többet a quietearth.us cikkéből, katt.