2k10mar24: az anime a legjobb példája annak, hogy Japánnak miért nem volt elég két taktikai atomtöltet, szólja el magát Nick Levasseur amerikai demokrata képviselő a Facebookon. A továbbiakban: a Hecq és az Access to Arasaka által megtámogatott, stimulánsbűzös kérdőjelek arról, hogy miként sikerült ellopni Berlint, mit tesz egy bomba az emberi aggyal és “a szó elszáll, az írás megmarad”, ami sokszorosan valid az új évezredben, igaz, most is vaskos, eres, nyálas közhelyekkel csapdosom az arcotokat.

Az áprilisi Mondo magazinban megjelent savköpésem arról az amerikai demokrata képviselőről, aki szerint Japánnak nem volt elég két atombomba, de valahogy oldalról bekerülnek a színpadra a környezettudatos bringások, az óriásrobotok és valahol lassan vörös ünnepi szőnyegen szaladnak el iskolások légyszíves ilyeneket ne, elfonnyad az arcunk transzparensekkel. Azért kattintsd.

Levasseur demokrata (ha a Deák téri Gödör lenne az USA, akkor a demokraták a mosolygó, melegbarát, környezettudatos bringások a lépcsők előtt), az anyaméhből pedig New Hampshire-ben botlott ki, ami meglehetősen sokat bonyolít a látszólag egyszerűnek tűnő lejáratókampányon. Amerika ötven csillaga között ugyanis hiába NH a negyvenhatodik legkisebb, mégis egyike a tizenhárom alapító államnak, ahol minden rendszámtáblán kötelezően ötlik a szemedbe, hogy live free or die, ráadásul ellopták maguknak Berlint (N44° 28.1202′, W071° 11.1046′) és Libanont (N43° 38.5376′, W072° 15.1054′). És Manchestert (N42° 59.7384′, W071° 27.2873′) is.

Zavarkeltőbb, hogy a kontinens egyik bizonyíthatóan legkevésbé vallásos államáról van szó (a hómezők tanyasi swingerei új vállalható pornóipari szegletet könyökölnek ki maguknak, even as we speak), ráadásul ebből az államból származik Alan Shepard is, aki az első amerikai volt az űrben, Jurij Gagarin után. (Akivel kapcsolatban a Pravdától kezdve a trollokig számtalanszor jegyzik meg, hogy nem is ő volt az első ember a csillagok között, hanem Iljusin, Rudenko, Ledovsik vagy Saborin. Ezért egy illusztris cirillbetűs kocsmában már vastagabb üvegcsonkot kaphattok a torkotokba.)

Rosszálom/izzadósmédiahack, ha egy környezettudatos bringás repetát kér az atomholokausztból (főleg, ha két éve már elővették azért, mert szerinte a republikánusokra – ezek a Gödörnél azok az újságírók, akik két sör után már összekeverik a kiállítási mosógépet a bejárattal -, na ezekre szerinte golyóval kell vadászni), arról meg sokszor alkarvastagnyi irodalmat írtak már, hogy a világháború még a nyolcvanas évek végén is beletörli a tudatalattiba beleégett félelmet a japán popkultúra szemébe. Az ilyen szembe pöckölt izzó csikkek miatt pusztulnak sorra a metro- és megalopoliszok, olyanok a városok, mint a tested télvíz idején, nyálasat köhögsz, leomlik Harajuku, majd csak regenerálódsz, a Takenaka vagy az öt nagy építőipari bármelyike majd csak felhúzza, minden visszakerül a nyugalmi állapotba.

Újabb energiaitalra gyújtok rá, egy pillanatra átkattintok a realtime search találataira. Kacagjunk hangtalanul. Ez a történet sem tort felületi feszültséget sehol. Nincs csörte a Twitteren, az anime-rajongók közül talán csak egy túlsúlyos tizenhároméves zongorázik áhítattal a csillámporos billentyűzeten, they are BASHING ANIME!!!1, az meg senkit sem zavar, hogy hiába kezdődik a japán rajzfilmek története 1917-ben, az anime csak jóval a világháborús tragédia után, a hatvanas években rúgja be a motort, sarkalatos pontja meg a Tetsujin 28-gō (1963-), ami – ha úgy nézzük – a japán pszichét legfájóbb milettvolnaha pontjával szembesíti: ha az antenna- meg a KS/MKM-acél technológiákat fókuszáltabban használják fel, a japán óriásrobotok gond nélkül pofozzák le az égről az amerikai gépeket.

Ha így nézem, az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb szuperhős-filmje, a Hitoshi Matsumoto rendezte Dai-Nihonjin (2007) egyben a legszomorúbb is: nyomokban egyaránt érződik rajta a sarokban szűkölő, szorongó tehetetlenség, a szkeptikus nyugalom meg a több évtizede húzódó frusztráció is. Ha meg úgy nézem, Levasseurt a zenpókok milliméterpontos alaposságával véreztetik ki és vadásszák le a ZS-filmek nindzsaklánjai, amennyiben figyelnek a közösségi oldalakra. De nem figyelnek. James McTeigue tavalyi Ninja Assassinje óta tudjuk: a nindzsák a konyhában is csak edzeni tudnak, nagy, csillogó fegyverekkel, valamint a technológia is ugyanolyan, mint a keresztcsont, remekül el lehet törni mindkettőt. A filmet amúgy, mint ügyvédetek, csak ajánlani tudom, a nyolcvanas évek Vico-filmjeinek legszebb és legvéresebb hagyományait hozza vissza, amikor a producerek még kokain helyett is vérpatronra szórták el a ropogós dollárokat.