Hollywood szerint tizenhárom éve meg kellett volna halnod, 1997-ben ugyanis a Skynet mesterséges intelligencia nukleáris holokausztot és géphadsereget szabadít a világra. Aki dolgozott már telemarketingesként vagy technical supportként, itt ledobja az újságot, rágyújt, kinéz az ablakon és lassan rábólint: az emberiség körülbelül ezt érdemli és sem Beethoven, sem pedig a dupla anál nem mozdít a fajunk nettó javára semmit. Ugyanebben az évben hálóba, csáprágóba és rasztába öltözött földönkívüli vadászok lepik el Los Angelest és méltó kihaénnem-vérengzést tartanak a jamaikai drogkartellbe tömörült testvérek ellen, New Yorkból pedig biztonsággal és robbanószerekkel körbekerített börtönvárost gyárt a helyi rendőrség, ahová csak Kurt Russell tud beszökni, hogy kiszökhessen onnan az USA elnökével. Ahelyett, hogy otthagyná.

A februári Mondo magazin első savas gonzója, a Már régen meg kellett volna halnotok, eddig az újságárusoknál, tárgyhónap utáni következő első munkanapján online kerülés, úgyhogy katt beljebb, ahol Dubai-Mars-Berlin háromszögből nézzük a világot, a sarokban hányó tinédzserek mellett pedig egész földnyelvek pattannak ketté és még Warren Ellist is megidézzük, mert a lovak segglyukából is kolbászt gyártanak.

Valljuk be, Amerika nem feltétlenül erőltette meg magát a higanyízű, majdnem meztelen nőkkel, de nagyon gyors motorokkal teli jövővel kapcsolatban. Az 1984 gyakorlatilag lefestette nekünk az MTV-korszakot, csak Nino Firetto, Nikki Groocock és a többi műsorvezető nékül, a Robocop beletrafált a technika iránt mániákusan rajongó cégvezetőkbe és a vécékben vetített reklámokba, az Őrült Stone szerint a világot a kávé és a csokoládé mozgatja (ezt rögtön megvettük, szerintük két éve ilyen az élet, én nem emlékszem vissza az életem első tizenöt évére, amíg koffein nékül éltem).

Jobbat célzott Fritz Lang 1927-ben: szerinte 2000-ben az osztályharc megeszi a világot reggelire, maradnak a nagyongazdag gazdagok meg a nagyon szegény munkásréteg, köszöntünk Dubaiban. A franciákkal vigyázni kell, Warren Ellis óta tudjuk, hogy lovak segglyukából gyártanak kolbászt, büdösek és latrinaként használták a történelem során Angliát, a 2004-es Banlieue 13-ben pedig még azt is megkaptuk, hogy az aktuális elnök neutronbombával fogja korholni a bevándorlókkal és atlétákkal teli külkerületet. Nicolas Sarkozy eddigi dühödt munkásságát elnézve ez akár még sikerülhet is neki.

Az előző évtized furcsa hozadéka, hogy elkezdtek rohadni a világ krómhűtőjébe pakolt színes-szagos jövőképek, egyiket sem ettük meg, csak néhol beleharaptunk ebbe-abba. Évente kipipálhatunk párat a nyugati félteke hagymázas (vagy lucskos) rémálmai közül, mert egyik sem akar igazán időre teljesülni, Fritz Langot leszámítva még a Mátrix lehetne csak pontos, elvégre is a tudományos híradások abba az irányba mutatnak, hogy a körülöttünk (és a bennünk) lévő világ a fejünkben dől el igazán. A világ mindenesetre köszöni, nagyon jól rátalált a maglevsebességre, minden olyan tempóban fejlődik, hogy a világ kollektíve megálljért üvölt, legyen világvége, jöjjenek idegenek vagy alakuljunk át transzhumanista gömbökké, csak ne legyen még egy olyan évünk, amikor minden csak történik de semmi sem lyukad ki sehová, csak Facebook kvízek vannak, lolcatek meg sarokban hányó tinédzserek.

Japán jóval óvatosabban és előrelátóbban kalkulál a jövővel: legalábbis annyira, hogy a világrengés másfél évnyi luft után indul csak a keleti oldalon. Tokiót a nukleáris katasztrófa 1998. július 16-án törli el a föld színéről, megindul a harmadik világháború gépezete, avagy hogyan szerettük meg az atombombát, a mutánsokat és a terraformingot – így indít az Akira. Aki csak kíváncsiságból vette a kezébe az újságot és a japán popkultúra a hegyezett hajaknál és a fejhangon sivító, szőrös lányoknál kezdődik és fejeződik be egyszerre, olvasson tovább, lesz még pusztulás. De még mennyi. A japán cyberpunk mindeddig veretlen csúcsa, a Ghost in the Shell alternatív univerzumában 2000 és 2015 között éli ki magát az újabb világháború, bombát dobnak Okinawára, Tokióra, sőt még Berlinre is – a japán székhely egy időre Niihamába, aztán Fukuokába költözik, a végén meg újraszerződik Amerika a szigetországgal: Japán nem birtokolhat nukleáris fegyvereket és országhatáron belül kell tartania haderejét. 2019-ben épül meg az Akira Neo-Tokiója, huszonegy évvel a tragikus események után, hozzáteszem: feleslegesen.

What are you? A glutton for punishment? – kérdezi meg a Kalifornia kormányzójáról mintázott gépember, amikor már harmadjára teríti le a Názáreti Jézust egy lefűrészelt csövű vadászpuskával, ezt kérdezzük mi is Japántól, hogy ugyan mi haszna van az ekkora szanálásnak (2025-ben a Bubblegum Crisisben roppan ketté Tokió, hogy az X meg a Neon Genesis Evangelion pusztításait már ne is említsük, azokat látva a legnagyobb hadvezérek is elismerően csettintenének). Világháborús trauma. A városkép olyan mértékben változik és személytelenedik el az új építészeti megoldásoknak köszönhetően, hogy a rombolás csak a ciklus egy apró mozzanata, semmi más. Ha jön valami, túléljük, ezt üzeni Japán. A cikk születése előtt napokkal hunyt el Tsutomu Yamaguchi, a szigetország egyetlen hibakuchája, azaz nukleáris túlélője, aki a sors kegyetlen fintorának köszönhetően belefutott a hiroshimai atombombába, majd három nap múlva megismételte ugyanezt Nagasakiban is. Ha jön valami, túléljük, üzeni Japán, talán egy kicsivel halkabban már.

Az androidokat és hackelhető cyberagyakat 2030 környékére képzeli el a Ghost in the Shell 1990 környékén, a 2007-es Vexille a biztonságos negyvenéves távot további hússzal emeli: 2067 környékén beszélhetünk csak olyan japán robotikáról, ami az amerikai nemzetvédelmet veszélyeztetheti. (Stephen Levy szerint szexrobotokat már 2050-ben is dughatunk, ami egy igazán gáláns gesztus tőle, hiszen az összes technikai jóslatot úgy teszik a jövőkutatók, hogy ők még pont megélhessék azokat. Kivéve, ha Stephen Levy szűzlányok véréből táplálja magát. Ezt majd meglátjuk negyven év múlva.) Masamune Shirow új animéje, a Real Drive azonban meglepően pontosan lövi a szöget a homlokunk közepébe: 2011-ben az emberek már gyakorlatilag tudatossági szinten tudnak csatlakozni a világhálózathoz, amit darabokra szaggat a félretájékoztatás, a téves információk terjesztése meg az adatvesztés, mi pedig valahogy mégis képtelenek vagyunk kikötni magunkat a kollektív globális hallucinációból, amit internetnek hívunk. (Ami nem baj, amíg van 4chan, addig a bizarréhes autista énünk mindig visszafordul a képernyő felé.) 2046-ban túlnépesedik a bolygó és elindulunk meghódítani a Marsot. Ahol amúgy, ebben a világban, itt, már van internetkapcsolat a Marsra, csak fél órát kell várnunk egy emailre, hogy megérkezzen. Ennyit vártunk tíz éve is.