Románia több évszázada pettingel a popkultúrával, ha jobban belegondolunk, a 15. században Vlad „Drakulát belőlem írták” Tepes havasalföldi fejedelem biztosította a vámpírirodalmat mesterien középszerű szintre küzdő megélhetési írónők jövőjét meg a szombat esti dugást a szubkulturákba szorult, túlzottan érzékeny és olykor szociopata, de a fekete szemkihúzóval és tussal középhaladó szinten bánó fiataloknak. A vámpírirodalomra amúgy – ha már itt tartunk – ugyanaz áll, mint a buddhista egyházközösségre, a szanghára: Buddhától megkérdezik, hogy mi lenne, ha nők is csatlakozhatnának a közösséghez, amire a szent ember hunyorog, leveszi a szemüvegét, majd azt mondja: ha a szangha ezer évig állna, a nőkkel együtt csak ötszázig maradna fent. Itt eltörik azért jópár mécses, snitt, nők, lányok és asszonyok vegyesen lépnek be az egyházközösségbe, háztáji kaliforniai pornóban hangzik el az évtízezredes igazság: I have the pussy, so I make the rules. A szomorú igazság valószínűleg csak csicsókaszedés vagy jakfejés közben hangzik el a billegő lábú zsámolyok mellett, de mentségünkre legyen mondva, a magyar alternatív partiéletbe hasast dobott ex-kollégám, Levente szerint megdöbbentően bomba nőket a buddhista közösségek halkan hirdetett bulijain találunk.

Az első női vámpírtörténetet 1828-ban veti papírra Elizabeth Caroline Grey The Skeleton Count, or the Vampire Mistress címmel, Greyről irodalmi körökben úgy hírlik, olyan volt, mint egy jó utcai fixer, képes volt egyszerre fehér és fekete kézzel dolgozni: agyának egyik féltekéjével udvarias, gerincmerevített irodalmat gyártott a brit úri köröknek, a másikkal meg a penny dreadfult, az utcai filléres bulvárirodalmat gyártotta, amit már csak azért sem szabad lenézni, mert a mai internet legnagyobb nézettséget hozó tartalmai – mint a kannányi ázsiai csöcsök a focipályán, az ingyen letölthető APEH-segítség vagy a két kilométer után vette észre a motoron, hogy leszakadt a lába is erről a rügyről fakadnak. Amit aztán Bram Stoker az örökbecsű és ajánlott Drakulával felépített, azt a gyermekkori Donald-rágóinkkal megegyező nyúlósságú fülledt, mécsesekkel körbevett óriási fürdőkádromantikára és a hardcore baszásra egyformán áhítozó írónők jó munkáscsapatként rombolják le, erről pedig főként Anne Rice Lestat-ciklusa és Laurell K. Hamilton Anita Blake-sorozata tehet. Amúgy nézzünk csak utána: a hatvanas évektől prominens férfi vámpírírót nem látunk – talán csak Darren O’Shaughnessy Shan tizenkét kötetes sagája rezgeti meg a lécet – a nők homo-, de legalábbis biszexualitásig eltolt, overromantikus vámpírfiúképét pedig pszichológus legyen a talpán, aki képes kiszedni az erotomán lucsokból.

A vámpírok egyre növekvő ismertsége és egyre erősödő szubkulturális kötődései tízpontos touchdownt ütnek a kevésbé favorizált szexuális preferenciák között is: a néprajzban jól ismert hiedelem az, hogy ellenfeleink belső szerveiben, szívében, vérében mágikus erő rejlik. Ha a szerveket vagy a vért elfogyasztjuk, szert tehetünk erre az erőre, ez az alapja annak, amit az underground/BDSM-körökben bloodplayként vagy bloodsportsként, a klinikai pszichológiában Renfield-szindrómaként, a barátnőid pedig dexterizmusként ismernek.

Ha a vérszopók nem lennének elegek (vagy éppenséggel már elegek lennének), nézzünk körbe magunk körül vagy az aktuális letöltések mappában: Temesvárról örököltük a tripla anált becsülettel, mélytorokból felcsúszó nyögéssel kísérő Sandra Romaint (balra) és férjét, a többek között autofellatioról, azaz önszopásról elhíresült Steve Holmest (Guys Who Suck Their Own Cocks, 2006), amiben semmi rossz nincs, elvégre Ra is úgy teremtette a földet, hogy saját spermáját köpte a földre, mi is képesek vagyunk erre a lengőbordák kivetetése nélkül, ha elég sokat jógázunk. Apropó, jóga, Mircea Eliade vallástörténészt is kiemelhetjük a témában, pizzicatoval kísért nagy pillanat az „A jóga” című könyvében, amikor kiderül: a jógik mintegy melléktermékeként annak, hogy a valóságot az axiómáktól lassan-lassan elszakadva zöld, lassan csorgó mátrixkódként látják, ha kell, húgycsövön keresztül szívják fel a vodkabombát, gyakorolják is ezt, fémcsővel meg esővízzel.

Itt kell becsatolni a biztonsági öveket, ha csak vonakodva hiszitek el azt, hogy a cyberpunk egyes alapelemei nem csak a woodstocki sártenger pszichedéliájából, hanem Romániából is jönnek. Ştefan Odobleja például 1938-ban fektette le a kibernetika alapjait Psychologie consonantiste c. művében, tíz évvel korábban Norbert Wiener Cybernetics c. publikációjánál. Wienert a kibernetika atyjának kiáltják ki, több jelentős díjat kap és krátert neveznek el róla a Holdon, Odobleját viszont telibekapja a Ceauşescu-rezsim: a hetvenes évek közepén a kibernetika olyannyira kapitalista eszmének hat, hogy a tudós áram és papír nélkül, a helyi propagandalapok üres margójára dolgozik házifogságban, aztán annyira elfelejtik, hogy csak 1990-ben választják a román akadémia poszthumusz becsületbeli tagjává.

Egy másik jelentős tényező, a tudat- és hangulatmódosítók alternatívájaként fellépő ún. plasztikai idegsebészet és annak eszközei, a nootropikumok is a Balkán ezen szegletéből érkeznek: a görög nous (elme) és a trepein (hajlítani, forgatni) szavakból alkotott nootropicot 1972-ben injektálja a köztudatba Dr. Corneliu E. Giurgea. Ennek előzményeként, nem elsietve a dolgokat, 1964-ben a piracetamot szintetizálja, azt a szert, amit Nootropilként valószínűleg a nagyszüleid szednek, hogy vissza tudjanak emlékezni: melyik jénai aljában tartják azt a gyógyszert, amiről nem szabad elfeledkezniük: papíron serkenti a kognitív képességeket és az emlékezetet és csökkenti mindazon gonoszt, amit az öregedési folyamatok tesznek az agyunkkal, enyhíti az Alzheimer- és a Down-kór hatásait, az amerikai diákok szerint a speednél és a kokainnál is pengébb és olcsóbb vizsgadrog.

A Magyar Narancs a kilencvenes évek végén a zöldes betűvel szürkés újságpapírra nyomott, de a WAN2-t bármikor kenterbetevő Narancsfülben írt egy hosszas A/3-as cikket azokról a drogokról, amik igazából mégsem drogok: a MILFek vásárolta vitaminbólék és divatos étrendkiegészítők (ginzeng, gingko biloba és társai) mellett szerepelt a piracetam, a modafinil meg az l-karnitin vagy éppenséggel az a vazopresszin, ami már attól izgalmas, hogy hormon mivolta miatt arcpirítóan drága, valamint a korai leírások szerint ezzel kell nyelvvizsgára készülni, mert segíti a bevésődést, mint a papnők vagy a tantra, csak nem élvezel a végén. Gibson meg is írja a Burning Chromeban, hogyan kell lemenni szakítás után igazán a gödör aljára: a pia kihozza az érzelgősséget, a vazopresszintől meg emlékszel, de úgy igazán. Ha hozzátesszük, hogy a hormonnak köze van a vizeletkiválasztáshoz, a vérnyomás, valamint a vér cukor-, víz- és glükóztartalmának szabályozásához, akkor összeáll a kép: merész vagy végtelenül unott az, aki úgy megy neki a nyelvvizsgának, a veséje bármelyik pillanatban nedves és gyomorforgató hang kíséretében kieshet a padlóra.

folytköv