Gyárilag borotvafedett, keserédes sziruppal töltött kabarékeménycukor, ilyen lett mostanra a Black Nail Cabaret, akik nem csak azért finomak, mert feketék, hanem mert még ehetőek is, mindez pedig kedves egy dobbantónak ígérkezik hazai terepen és globálpalettán egyaránt, tudom, hogy a globálpalettánt félre lehet olvasni, azért írtam le egymás után kétszer is. Viszonylag közelről figyelem, hogyan áldozzák be az élet apró részeit, az egymás utáni estéket azért, hogy beinduljon valami nagyobb egész, követik az ausztrál aranyszabályokat, miszerint ha valamiben hiszel, akkor mániákusan, töretlenül, minden mást félretéve kell csinálni a nagy álmot, kicsit hinni benne, még többet dolgozni.

Effort. Put effort into everything you do, mondták a nálunk okosabbak, mi meg elhittük nekik, pokoli, fájó nyugalom jön mindehhez, ahogyan épülnek a kockák egymásra. Így született meg színes, feketében irizáló játékkockaként egy Umbrella-, egy Rammstein- és egy Lady Gaga-feldolgozás, így csúszik össze megint over meg under, érződött ez már akkor is, amikor a Still Patient? a ködös, késszúrkálós brit éjszakából feldolgozta a Jamiroquait, pincemélyen görgött a we’re going deeper underground, there’s too much panic in this town, most is ilyen kohóidőszak van, amikor összeolvad minden, a kommerszezüstből vérpettyes, daloló vágóformákat hevítünk babaházak oldalaira, ilyen a Black Nail Cabaret, olyan vonalon egyensúlyoznak, ahol dönthetnek, oldalra zuhannak-e, bármelyikre, vagy összefogják a világot szoknyaszegélyként és maguk után húzzák az egészet, éjszakában könnyet fakasztó basslineostul, gyomorszorítóra aláhangolt dobgépestül, szomorú, bonyolult helyzeteket akkordokra bontásostul, mindenestül.

2010-ben, azt mondják, két évünk van a világvégéig, mert a maják vagy a bolygó legjobb hírszolgáltatát üzemeltették, vagy csak tizenkettőig tudtak számolni és nem voltak képesek elzárni a hullákat a gyerekektől, akik a genetikai szabályok szerint mindent a szájukba vettek, ki is halt minden. Tökéletes felütés. Két évünk van Black Nail Cabaret koncerteket nézni, jövőre lépnek színpadra jelmezekkel, abszurdra cakkozott látványelemekkel és ahogy újra meg újra áthallgatom a Let Me In átmasterelt verzióját, gondolatban teszek egy apró, pulzáló csillagot a jobb felső sarkába, ezt tette velük Eskil Simonsson, a Covenant énekese is, ezek szerint valahol testvérek vagyunk, ő meg én, mindketten ívelő csillagot nézünk.