Két perc múltán már bántam, hogy újságíró lett belőlem. Ott álltam a Science Museum ipari forradalmi vívmányokat felsorakoztató termében, gondolatban heveset maszturbáltam a világ első gőzmozdonyára (az elsőre, pendejo, az elsőre), velem szemben a Deep Blue kávézó Blade Runner-t idéző neon-mélykék oldalsávja és fogaimat összeszorítva próbáltam nagyon nem rossz példát mutatni a pakisztáni iskoláscsoportnak. Őrült tudós akartam lenni, neuronfoltos köpenyben, nagyfeszültségtől szétálló hajjal és ugyan egy helyes asszisztenssel is, de most nem megyünk félre a témától.

Ha a brit anyabirodalom vérlázító adagnyi adrenalint lőtt belém tíz perc alatt, akkor a Nyócker emlékeitől füstölgő Király utca Bodies kiállítása újfent meggyőző erejű: vérszagú, fekete miazma lesz a dohányos tüdőből, öregkorunkra elzöldülnek a belső szerveink, rosszabbfajta gombamezőként duzzadoznak a ráktumorok, a limbikus idegrendszer pedig padlószőnyegként legalább annyira izgató szexuálisan, mint teljes falat beborító ornamentumként. Hathetes magzatot akár még nyakban is lehetne hordani, ha az etikai gyorsrendőrség nem büntetne érte, a lényeg azonban már átfolyhatott: nem akarok biológus lenni, de tisztességgel végigjártam legalább két órát, felelevenítettem Kovács Október abszurd humorba folyó biológiaóráit és felfogtam a szervezőgárda elrejtett rosszindulatát, nincs annál humorosabb dolog, amikor paranoidok arról képzelegnek, hogy miként rothadnak el élve.

Két perc múltán már bántam, hogy újságíró lett belőlem. Ott ültem a Millenáris sajtóbemutatóján, a digitális játszótérnek keresztelt Klikk rendezvénysorozat negyedik etapján és én magam voltam az ország fájdalmas értetlenségbe meredt kérdőjele, gondolatban érfalban lassan lebomló koffeinpirulákat csomagoltam ki magamban, velem szemben pedig Béres “Ujjongó Banshee Vagyok” Alexandra rugózza ki jólábmozgással a 258 méteres összesítettet a sáncugrásban, csúcsmondata azonban valahogy úgy hangzik: “figyeljétek, mert most én vagyok a golyó!“.

A Klikk 4.0 a 7-18 éves fiataloknak akarja bemutatni azt, hogy az egészség mennyire fontos, mindezt pedig számos támogatóval teszi, ezerszer kihangsúlyozva azt a kiállítás weboldalán, hogy a kutatások szerint a fiatalok egyre egészségtelenebbül élnek, egyre kevésbé tudatosan, egyfajta követendő társadalmi szerepvállalás tehát, hogy a Millenáris a B épület teljes testével beáll a fiatalok meg a világ közé, mindenféle riogatás nélkül (ezt kiemelve), ismeretterjesztés gyanánt. Ez az a pillanat, ahol a precíziós légkalapács kicsorbul, bármennyit is agyalhattak a rendezvény kreatív koncepcióján, bajos a brainstorming. A Nintendo Wii és az ottlétemkor irigyelésreméltóan nagy sikert arató Dance Dance Revolution a digitális játszótér igazi tengelye.

Lehet, hogy régen voltam gyerek, de telibevert ötlet olyan információs pultot adni kölykök kezébe, amin sok olvasnivaló van, a gyerekek nem olvasni jönnek ide, hanem szórakozni. Szkeptikus énemet elég jól blokkolja a Millenáris oktatási vezetője, aki kérdésemre elárulja, hogy ide délelőttönként gyermekcsoportok járnak tanulni, az oktatási anyaghoz szereznek itt extrákat a Jövő Iskolája projekt pedagógusainak felügyelete alatt. Hagyom elnyomni a fröcsögő szkepticizmust, elvégre is rengeteg lelket megérint a takaró, amivel burkolóznak: ha a gyermekeket akarjuk megvédeni sajátmaguktól, mindegy, hogy hogyan csináljuk, csak csináljuk. Emögé a takaró mögé rengeteg gyengeséget, amatőrizmust és hozzánemértést lehet söpörni, a “hadd csináljam én szarul, ha már senki más nem csinálja” megint virágkorát éli.

A legfőbb fájdalmam valahol ott fakad fel, hogy az egészségtudatosító játszóház (aminek eddig nem említett részeiben ügyességi, erőnléti és egyéb fizikai játékokat gyúrnak, nyúznak, emelgetnek és pusztítanak el a fiatalok) egyfajta modern digitális játszótérként adja el magát, a kölykök meg hiába kölykök meg hiába magyarok (mi meg kicsi ország vagyunk, nincsen pénzünk, blabla), nem ezt érdemlik. Nem kell a riogatás, mondja a Klikk weboldala, de azért visszamennék megkérdezni a gyerekcsoportokat, hogy értik-e azt, hogy miért lesz nekik szar igazából harminc év múlva. Nem fogják. Nincsen semmi “aha!-élmény“, ami a Science Museumban és a Bodies-on alig pár perc alatt építette át az agyamat, nincsen semmi egyedi a Klikkben, az animátorlányok szomorúan álldogálnak a sejtek mellett, ahol Zsolt, a megfáradt akármilyentanár élettörténetét kell átkattintgatnom egy sanyarúra tervezett háromgombos interfészen és gyanítom, a tócsaszemű iskolásoknak nem mond semmit  egy előző évszázad igényeire tervezett oktatási rendszer által megnyomorított, kilátástalan tanár helyzete, a DDR kipróbálható a plázákban, a Wii meg remélhetőleg ismeretségi körben van már. You people, you just never learn.