Menjünk el Svájcba és csináljunk H.R. Gigerrel interjút, így én, valamikor este fél kilenc körül, Marty pedig eszetlenül vigyorog rá, valószínűleg akkor esik le neki, hogy ez tényleg reális opció az életünkben. Marty az ausztrál New Project cyberpunk banda gitárosa és ismételten sikerül meghatnia, többek között azért, mert megint rádöbbent, hogy a nagylemezük egyik számában (Forever Far Beyond) tényleg a planetdamage-ről húzott egyik régi szövegem hangzik fel, ilyenkor azért visszajön, hogy kéne könyvet írni (újra kéne dolgozni a Death Beat Club-ot és ki kéne adatni / már egy olyan anyag hiányzik csak, amit nem tartok cinknek egy év után sem) vagy forgatókönyvet, ahhoz is van lehetőség, mindenhez van, csak végre dönteni kéne. De Európát megbüntetjük még a tavasszal, az biztos.

Mindeközben jégbefagyott gerinccel és gyomorral veszem tudomásul, hogy a város (világ) másik pontján mi történik vagy legalábbis mi történhet, az agyam hátrányosan és átkozottul jól működik akkor is, amikor nincs elég adat, elkezd kombinálni, ami veszettül rossz egy képesség egy ilyen helyzetben, senki sem látja rajtam, én tudom, nekem pont elég ahhoz, hogy. A túlműködő, leállni nem képes agy, a túlkombinálás meg a túl jó elképzelőkészség zseniálisan rossz kombináció, még akkor is, amikor később kiderül, hogy feleslegesen futottam végig minden kört, feltéve, ha ezt elhiszem, mert a paranoia és a hitetlenség is csatlakozik a lánc végére. I’m just a mirror to what you do, mondja aztán reggel, eléggé odahangsúlyozva, hogy nyilván én kezdtem az egészet, ő csak egy android, aki automatikusan nyomja a replyt, ha fáj, hát nekem kellett volna gondolkodnom hamarabb, két és fél évnyi összesűrített kérést, elképezelést, életmentést és éhséget elegáns és hűvös módon pöccint a képzeletbeli kohóba, bármit is mond utána, az első impulzus adja meg az alaphangot, az meg elég a hetvenkétórás dührohamhoz. No brains for solving male mechanisms.

A pilótalány arcát elmossa a forgófényekből áradó vörös, valószínűtlenül hosszú ideig bámul, vizsgált, döbbenek rá, ahogy azt mondja, You should love yourself more. ‘Cause you fucking don’t. Én tátott szájjal nézek rá, aztán becsukom, felkelek a földről, leporolom magam onnan, ahová estem és ahogy hallgatom tovább, egyre erősödik az a gondolat, hogy elfelejtettem magamat vizsgálni, jól már egy ideje nem megy, de rosszul se. (Legalább már rosszul se.) Ne foglalkozz mással, velem se, én jól megvagyok. Magaddal foglalkozz, istentelenül rádférne már, bök rá a mellkasomra, aztán rajta van a kicsorbított bámulás sora, ahogy megkérdezem tőle, hogy azt mégis hogyan kell.

No accelerometer for Damage.