“Berlin’s like a refridgerator. Set on fire. And it’s all empty.”
(Alec Empire, Berlin, THE DOSE 3 interview)

Hétfő, hajnal három, csendben fénylik az Alexanderplatz, a Kaufhof és a Saturn között lassan süt fel a nap. A vágány közepén penetráns, hányingerkeltő ginzengbűzt árasztok, a hátam mögött dülöngélő (ülve!) MoFo szintén, neki a térdét vitte le majdnem a tisztítógép az idilli előtt pár perccel. Az egyetlen működő wifi T-Com tulajdon, két euro 15 percre, úgyhogy elsüllyednek az ingerek és marad a padra szorult csoffadás, nyolcvanvalahány percnyi várakozás, négy órakor indul az élet, negyed ötkor már két higgadtan megvető neonáci tapad velünk szemben az üvegre a peron túloldalán, kósza 28 órával azelőtt is eljátszottak egy ugyanilyet, csak két ülés távolságról. Megjegyzem, az ilyen apró pillanatoktól eltekintve nyugodt a város, a távolsági vonat alattomosan ringat álomba (engem nem), a repülő remeg, zajos, előttem hisztis ötéves csapkodja az ülés támláját, ezen sikerül elaludni, de még hogy.

Mérleg, konklúzió? Négy napig vietnamin, currywurstön és energiaitalon élni egészen addig szórakoztató, amíg nem próbálsz valami emberit küldeni a gyomrodba. (Azért annak tényleg fogok örülni, amikor a Nordsee újra beteszi a lábát Pestre.) Háromból három estén győződtem meg arról, hogy mennyire is normális és jó ember Zoog és Destroyx, ugyanakkor háromból három estén (és délután) tévedtünk el. Két térképpel. Nincsenek városközpontok, el kell veszni a városban ahhoz, hogy lehessen bármit találni, de ha az embert egyszer behúzza az örvény, annyi inger éri, amennyit csak magához mer engedni. (A pénztárca vastagsága értelemszerűen limitál, már sajnálom, hogy otthagytam az egyik művészboltban a 40 euros, katanával hadonászó, kiálló fogú nyúlfestményt.)

Három év után sikerült újra összefutni a sisters.org partykommandójával, az isten tartsa meg a jó szokásukat, szegényebb lenne nélkülük a világ. A K17 négytermes megabulija kiábrándító volt: a DJ-k beatmatchingről keveset hallottak, a grindcore kisterem vérfagyasztó, az 80’s-szintipop area láttán pedig egyértelmű: az éjszaka a hangoutról és nem a zenékről szól, de a zenék legalább rosszak. Tényleg. (És negyvenen a Noisexen? Come on. Sziget nagyszínpadra kéne őket küldeni, megvadítanának bárkit.)

Indiai, japán, koreai, szingapúri, thai és vietnami kajáldák egymás hegyén-hátán, kulturális programok egymás hegyén-hátán, élethelyzetek, amik egymás után rúgják a retinádba, hogy go with the flow, you can only go with the flow. Aztán, ahogy az utolsó este a biológus és kóder lakótársakkal koktélozva-kávézva körbevesz az élet, akkor jössz rá, hogy a stílus, az érdeklődés, az életvitel nem ragadhat le annál a pontnál, amivel az egész szubkultkaland anno elindult. You have to go with the flow, you have to open up. És nem keverjük a maganéletet a munkával. Nem.

(to be continued)